Váratlan találkozás (Shawn Mendes)

31.rész

Shawn táncosa....
Gyorsan szedtem a lábaimat a színpad felé, bár tekintetemmel inkább a kijárat felé kacsintgattam... volna, ha valahol lett is volna.
-Gyerünk!3,2,1! Ti jöttök lányok!-mosolygott kissé idegesen egy középkorú pasas.
-Nem annyira érzem jól magam-léptem hozzá közelebb.
-Ne most parázz be kislány. Vissza a sorba.
Eközben a sorban álló lányok elindultak. Be szédelegtem a sor végére, és szépen komótosan felcammogtam, majd megálltam szépen a sötétbe. A színpad szélén, és onnan sasoltam, hogyan illegetik magukat különböző hölgyikék és próbálják meg eladni magukat.
Shawn eközben egyre közelebb jött hozzám. Nem hiszem hogy meglátott, hiszen a fények, a hangulat, az az adrenalin, amit ő akkor ott kapott. Én se figyelnék a helyében senkire sem. Hunyorított felém. Nem jó előjel
-Sophie?! Te vagy az?
-Nem tehetek róla. Csak úgy elrohantál és én nem akartam hogy haragudj rám, nem tudom mi járt a fejemben amikor ide jöttem csak-hadartam-csak most esett le hogy szeretlek és ho.... -nem tudtam végig mondani, mivel Shawn megcsókolt. Úgy ahogy még soha. Mintha nem is akarna elveszíteni.
-Nem érzem jól magam-szakítottam félbe a meghitt pillanatunkat.
-Hé-kapott utánam, mivel majdnem összeestem.-semmi baj. Hallasz? Sophie! Hallod a hangom?-levezetett a színpadról, majd az öltözője felé sietett velem.
-Jól vagyok. Csak megszédültem. Semmi baj.
-Hé! Nézz rám! Csak figyelj a hangomra!
-Hallom a hangod, csak becsukom egy pillanatra a szemem. Jól vagyok.
-Hé. Ne csukd be! Jane! Hangokat hallottam, érzékeltem a körülöttem lévő világot, a szemem nyitva volt, de , nem tudtam megszólalni. Ölelő karok, csókok az arcon, majd hideg, kesztyűs kéz, hideg ágy, majd meleg takaró. Nem tudtam hol vagyok, vagy mit csinálnak velem, de azt tudtam hogy be akarom zárni a szemem, és meg is tettem.

Fehér szoba, ablakon besütő erős napfény. Újra a kórház. A gépek csipognak, az ablakon át látom a szaladgáló nővéreket, orvosokat. Az ágyam mellett szék, csak most Shawn helyett a nővérem foglalta el. Szemei fáradtan nézték kezét, ami koordináció nélkül kavargatta a kávénak nevezett gépi löttyöt, míg másik keze az ágyon pihent. Ujjamat megmozgatva próbáltam jelezni, ébren vagyok, itt vagyok, bár tekintete még ekkor sem találta meg az enyémet. Lassan felemeltem a kezem, és rátettem az ő vékony csuklójára. Álmosan csillogó szempárja az enyémet nézte hosszú másodpercekig, mintha nem hinné el amit lát. Szemei megteltek könnyel, ajkát lebiggyesztette. Hirtelen állt fel a székről, majd hezitált. Megállt, újra elindult. Megint megállt
-Gyere már ide az Isten szerelmére!-mosolyogva harmadszor is elindult, majd patakokban folyó könnyekkel a nyakamba vetette magát.
-Már kezdtél hiányozni.-vált el tőlem, majd a ruha ujjába törölte a lefolyó cseppeket.-2 hónap nagy idő.
-Hogy mi?- néztem rá kikerekedett szemmel-2 hónap?-ízlelgettem. Kopogás.
-Igen!
-Ne most!-kiálltottam ki, mire az illető kinyitotta az ajtót.
-Látom már jól van a húga.-lépett be ő.