Kagehina - Titkon szárnyalunk (Befejezett)

2.rész Sosem egyszerű

Hinata:

Hajladozok, mint egy gyenge nádszál, amit a szél baszogat ide meg oda. Valahogy, így láthat szegény öregember, kinek nem győzőm hangoztatni mennyire sajnálom.

- Ugyan, már! Hisz tönkrement! Elég lesz a hajlongásból! – teszi vállamra kezét, ezzel megállítva engem.

- Megpróbálta. Nekem ez is elég. – mosolygok rá kedvesen, mire nevetve megveregeti karomat.

- Neked inkább önmagadra kéne figyelned! Ennyi mindent nélkülözni nem egészséges dolog! – csóválja meg fej, majd hirtelen kikerekednek szemei és nadrágzsebébe nyúl – Majdnem elfelejtettem! – csap szabad kezével homlokára, majd a megtalált tárgyat felém nyújtja – Már olyan rég oda akartam adni, de ebben az agyban nem sok minden marad meg.

- De, hát.... – remeg meg a hangom és óvatosan átemelem az ajándékot saját tenyerembe, hogy jobban megcsodálhassam.

- Nem sok, amit adhatok. De remélem, olyan amilyenre vágytál.

- Kö-köszönöm. – suttogom.

Még beszélgetünk egy kicsit, majd jókívánságokkal búcsúzva hátat fordítunk a másiknak. A vissza út lassú és melankolikus hangulat lep el. Talán megint futni kéne, hogy ne olyan dolgokon agyaljak, miken nem lehet változtatni. Gondolataim, hirtelen nagy fordulatot vesznek és az újonnan szerzett szomszédom félé haladnak. Mikor felébredtem, azt hittem kiugrik a szívem a helyéről. Tegyük hozzá, hogy egy vadidegen srác bámult engem, de az első, amit azonnal leszűrtem, hogy elképesztően jóképű. Még fiúként is elismerem. Csak bámulni tudtam és még most sem tudom, mi az, ami igazán lenyűgöz benne. Mondjuk a mogorva természete és az az idegesítő szótlansága, egyszerűen a plafonra kerget. Még a vicces sem ismeri hírből. Minek vesz ez mindent zokon?! Pedig amilyen nagylelkű volt, azt hittem lesz egy haverom. Reggelente ökölpacsival köszöntenénk egymást. Ekkor hirtelen megállok. Felnézek az égre és rájövök, nincsenek túl nagy elvárásaim. Ennyi elég is lenne? Vállat rándítok és gyorsabbra véve a tempót igyekszek „hazafelé".

Halkan bekopogok, mert hát még sem én lakok itt. Mikor nem kapok választ, úgy veszem szabad a belépés. Levéve mamuszomat és felakasztva kardigánomat, bekukkantok a napalliba. Megpillantom a kanapén gubbasztó Kageyamát, ki nagyon belemerült az egyik könyvébe. Köhintek egyet, mire felpillant és tartva szemkontaktus összecsukja a könyvet és elhelyezi a kisasztalon. Feláll, majd határozott léptekkel elindul felém és csak pár centi távolságra áll meg. Nagyot kell nyelnem, miközben fölém magasodik és sötétkék szemivel végigmér.

- Utolérted? – kérdezi, mire csak bólintani tudok. Mi ez a furcsa légkör?

- Éhes vagy? Fürdeni akarsz? Kanapé vagy ágy?

- Öhm... - gondolkozok el egy pillanatra a sok kérdés hallatán.

- Most kérem a választ! – emeli meg állam, mert agyalás közben teljesen elbambultam és széles mellkasát néztem.

- Igen. Igen. És a kanapé jó lesz. – mondom zavartan. Miért kérdezte, hogy ágyban akarok e? Estleg nem bánná, ha vele aludnék?

- Most nem olyan nagy a szád. Ha egész éjszaka ilyen csöndes leszel, nem raklak ki a küszöbre. – húzódnak gúnyos mosolyra ajkai. Ellépve tőlem a konyha felé veszi az irányt, majd int, hogy kövessem. Mikor beérek a szűk helyiségbe, asztal már meg is van terítve két személyre.

- Te még nem ettél? – ülök, le az egyik szabad székre és tányéromra meredek, ahol rizs és pároltzöldség gőzölög. Úristen! de kurva jó az illata!

- Töröld meg a szád! Csorog a nyálad. – helyez elém egy bögrét, miben illatából ítélve zöldtea van. Gyorsan kezemmel eltüntetem a nyálam, majd egyenes háttal, várakozóan meredek az előttem ülő Kageyamára.