Kagehina - Titkon szárnyalunk (Befejezett)

3.rész Én így, te úgy

Kageyama:

Az egész lakásban csend honol és csak Hinata halk hortyogását hallani a kanapé felől. Nem bírok aludni. Arcomat a párnámba temetem, majd mikor elfogy a levegőm, felnézek és nagy lélegzettel vissza baszom a fejem. Ideges vagyok és túl sok gondolat zavarja az elmémet. Egyszerűen ijesztő ez az érzés, mikor Hinata rám mosolyog és olyan lelki nyugalom kerít hatalmába, mint még soha. Ismét felegyenesedek, de most már lecseszem a földre azt a nyomorék párnát, mert már elegem van belőle is. Megcsapkodom az arcom, minimális javulást remélve, de a helyzet ugyan az marad. Sóhajtva kimászok a puha paplan alól és eltámolygok az íróasztalomig, ahol hosszas tapogatás után megtalálom a lámpát. Halvány fény borítja el a helyiséget, éppen csak annyira, hogy lássak. Viszont szomszédomat nem zavarja, ami nagy megkönnyebbülést jelent. A konyha felé slattyogok, majd beérve öntök magamnak egy pohár tejet. Egyhuzamra ledöntöm és szám sarkából lenyalva a maradékot, boldogan nyugtázom magamban, hogy ez még mindig fantasztikusan esik. Óvatosan berakva a mosogatóba a poharat és visszaindulok az ágyamhoz. De az ajtóban megtorpanok, mikor összeütközők Hinatával. Álmosan pislog rám, miközben a magára terített takarót igazgatja, hogy le ne essen válláról.

- Bocs. Felébresztettelek? – kérdezem halkan, mire csak megrázza a fejét.

- Szomjas vagyok. – suttogja és a pult felé igyekszik.

- Majd kapcsold le a villanyt! – haladok el mellette, de rögtön megállok, mikor a pólómat fogva visszatartanak.

- Baj van? – sandítok hátra, de csak egy földet pásztázó, magában motyogó Hinatát látok. Hah! Ennek sosem lesz vége! Csak aludni akarok! Nagy levegőt veszek, majd karbafontkezekkel felé fordulok teljes testemmel.

- Ha nem mondod rendesen, akkor nem értem.

- Ez kissé kínos....dolog.....

- Ha nem akarsz beszélni róla, akkor ne akadályozz!

- De....de nem bírok vissza aludni....

- Rosszat álmodtál? – szaladnak magasra szemöldökeim és leguggolok, hogy rendesen láthassam arcát. Egész arca piros, még ilyen megvilágításban is jól látszik. Komolyan 20 éves?

- Ne bámulj már! – húzza fejére a takarót.

- Erre mit mondjak? Hogy kezelted eddig a rossz álmokat?

- Nem aludtam....

- Veled csak a baj van. – mondom fapofával, ami láthatólag rosszul esik neki, mert mérgesen pillant rám.

- Nem is értem, miért mondtam el neked! – viharzik el mellettem. Ó, én nem ezzel akartam foglalkozni! Feltápászkodok és nyújtózkodva utána megyek. Ő már a kanapén ül duzzogva és mikor lehuppanok mellé, csak morogva arrébb araszol. Azt sem tudom, miért aggódok érte. Egyszerűen csak rá kéne hagynom és aludni. Viszont van egy olyan érzésem, hogy akkor ez motoszkálna a fejembe egész éjszaka.

- Figyelj! Te is és én is fáradtak vagyunk. Ha nem zárjuk ezt le, egyikünk sem tud majd aludni.

- Nem akarom elmondani az álmom. Nagyon személyes.

- Így nem tudok segíteni. Mit kéne tennem? – kérdezem fáradtan és már ott tartok, hogy édes mindegy mit mond én megcsinálom, csak aludjunk!

- Fogalmam sincs....

- Velem akarsz aludni? – nézek rá unottan, mire idegesen felém kapja a fejét, de csak hebegni – habogni képes.

- Rendben. Akkor nincs mit tenni. – ásítok majd fejemet vállának dőltöm. Egész testében megfeszül, majd halk remegő hangon megszólal.

- Mit csinálsz, te idióta?

- Alszok. Van valami problémád vele?

- Ne rajtam! Nehéz a fejed!

- Ez az én lakásom. Ott alszok, ahol akarok.

- De nem vagyok a tiéd! – ekkor mindketten elnémulunk és elgondolkozunk az előzökön. Végül, halkan odaszólok.

- Ha nem tetszik, elmehetsz, de én itt maradok. – azzal felhúzom a lábaimat és kényelembe helyezem magamat, miközben Hinatát párnának használom. Nem szól semmit, csak kicsit fészkelődik, majd érzem, hogy felsőteste felém dől.

- Jó éjt. – suttogja, én pedig már csak egy hümmögéssel válaszolok és elnyom az állom.

Reggel, arra kelek, hogy kurvára fáj a nyakam. Lassan kinyitom szemeimet és mélydöbbenettel tapasztalom, hogy két farpofával találom szembe magam. Realizálva a helyzetet arra is rájövök, hogy Hinata feje az ölemben pihen, miközben egyik kezével combomat öleli magához. Nyugalom, Kageyama! A reggeli üvöltözés, nem lenne jó nap kezdés! Nyugodj meg! Nagy nehezen felkelek és kiropogtatom a nyakamat. Ah! Ez jól esett! Lenézek az idiótára, ki boldogan bújik hozzám. Ja. Tuti nem lehet 20 éves. Annyira gyerekes. Most viszont két választásom van. Felébresztem és hagyom, hogy kiakadjon a helyzeten. Vagy pedig lelőkőm magamról. Ez igazán nagy dilemma. Ha az elsőt választom, jót szórakozhatok rajta. Ha másodikat, hallgathatom, a szidalmait. Elkezdem bámulni őt, miközben a lehetőségeken agyalok, majd nemes egyszerűséggel fejbe csapom. Felugrik, minek következtébe belefejel al államba. Mindketten a fájdalom forrásához kapunk, de ezzel ős sikeresen leesik a kanapéról. Szitkozódunk egy sort magunkba, majd egymásra nézünk. Hirtelen elkezd nevetni, mit nem tudok hova tenni, csak tovább bámulom őt. Mikor már a hasát fogja és földet csapkodja, nekem is rázkódni kezdenek a vállaim. Mi a fasz? Miért nevetek én is? Végül hangosan kacagunk, hogy az egész lakást betölti ez a felszabadult dallam.

- Te min röhögsz? – kérdezem, még mindig nevetve.

- Neh-nem tuhdomhihihi.....

- Hüh-hülyeh vagyh..hahaha....

- Tökh hülyén röhögsz..wahahaha!

- Te röhögsz hülyén! – dobok neki egy párnát, mire leáll a nevetéssel és meglepetten néz rám. Ő is megragadja, majd teljes erőből az arcomnak bassza. Na! Azért ez nem így megy!

- Meg akarsz halni? – szorítom ökölbe a kezem és fegyveremet elkezdem lengetni a fejem fölött, mire felpattan és futásnak ered.

- Nem menekülsz! – hajítom utána, és tökéletes hátba találja, olyan lendülettel, hogy elvágódik a földön. Egy percig teljes csend honol és kezdek aggódni, hogy talán fel sem kell. Ennyire nagyot esett volna?

- Én nem veszítek, Kageyama! – pattan fel hirtelen és felém céloz, mire gonoszan elvigyorodok és kanapén lévő párját kezembe veszem.

- Rossz emberrel kezdtél ki!