Months [Jung Hoseok ff.] BEFEJEZETT

~Away from you~

~Romantikus, Dráma~

Mióta elmentél minden olyan szürke, nyomasztó, fájnak nélküled a nappalok és álmatlanok az éjszakák. Nem vagy mellettem és hiányod oly kínzó, mintha perzselt vassal szurkálnának. Az emlékek olyanok a fejemben mint elhelyezett gránátok, mik ha eszembe jutnak robbannak és engem újra kínozni kezd az üresség. Te voltál nekem a megtestesült boldogság, fény melyben volt részem tündökölni. De már nem vagy itt, elszakít tőled a távolság, a hazád és minden kötelesség mit a nyakadba varrt az élet. Megtenném, elmenekülnék veled a törvény és a külvilág elől, ha tehetném megtenném. De már nem csak mi vagyunk, ez már nem játék. Remény. Ez az mi erőt ad nekem, kitartást, hogy kivárjam a pillanatot, hogy újból itt legyél. Tudom, hogy itt leszel és én várok rád...

~2 évvel korábban~

Ballagás, érettségi, diploma. Fontos mérföldkövek az életünk során. A leérettségizésem napja nem épp filmbe illően kezdődött.

Aznap reggel migrénesen keltem, nem tudom a kevés alvás, vagy a stressz miatt, de a wc felett görnyedve nem is számított igazán. Apukám hihetetlenül büszke volt amiért a lánya leérettségizett, mindeközben bekerült egy neves főiskolára és velem ellentétbe az ő kedvét semmi sem ronthatta el. Természetes az a tény sem, hogy a tegnapi reggeli, ebéd, vacsora meggondolva magát inkább a wc alján kívánkozik lenni.
Miután sikeresen kiadtam mindent magamból, már csak a fejfájás kínzott, de kötelességemnek eleget téve magamra rángattam a talárt és a kalapot, majd egy totálisan félresikerült kép után elindultunk a ballagásra, természetesen megcsúszva az idővel. Az autóban halkan szólt a zene, Apa vidáman dudorászott, mindeközben Clarke a hátsó ülésen csetelt valakivel. Anyukám évekkel ezelőtt hagyott itt minket, ő olyan nő aki nem bír kötöttségekkel élni, ezért Clarke születése után elhagyta a férjét és vele együtt a gyerekeit is. Ez mára már nem számít, azóta 12 év telt el, elég idő ahhoz, hogy már ne fájjon a szívem ha rá gondolok. Az idő minden sebet begyógyít, ahogy azt már sokan megmondták. Az én sebem behegedt és már csak így emlékeztet arra, hogy egyszer fájt. A fájdalom része emberi életünknek és én sosem akartam menekülni az érzés elől. Nem vagyok mazochista, én hiszek a sorsszerűségben és abban, hogy végzetünk akkor is utol ér ha teljes gőzzel menekülünk előle. Anyám menekült és mindig is menekülni fog. Szánom érte, rossz lehet úgy élni, hogy rettegünk a holnaptól.
A húgom nem emlékezhet anyánkra így neki mélyebb ez a fájdalom. Nem is ismerhette meg a nőt aki világra hozta, nem beszélhetett vele egyszer sem, nem vásárolhattak be együtt és valószínűleg sosem fog találkozni vele.
Apu már kiheverte, számára Anyu csalódás volt és egy szerelmi bánat is, de mi, a lányai erőt adtak neki egy boldog holnapra és Ő, az örök optimista, hamar kiszelektálta a negatív dolgokat az életéből.
Háromtagú családként muszáj volt nekem is belesegíteni a pénzügyekbe, így az összes hétvégét és délutánt szórólapozással vagy a közeli étteremben mosogatással töltöttem. Most, hogy felnőttem, már kevésbé komolytalan munkákat vállaltam el, varrtam és szabtam a város leghíresebb szabászműhelyében.
Azon a napon, mikor az érettségimért kocsikáztunk, arra gondoltam itt vége az alkalmi állásoknak és végre azt tanulhatom és dolgozhatom amit szeretek.

Az iskola falain megcsillant a tavaszi nap sugara, a különféle országok zászlajait lengette a szél. Mint az Amerikai Egyesül Államokban sok további iskolában, itt is sok volt a cserediák program és elfogadó állam ként szívesen fogadták a különféle országok diákjait.

Hevesen dobogó szívvel indultam el az épületbe, otthagyva a családomat a többi szülő közt, míg én a termembe siettem. Most mindenki ott volt, az osztályom magántanulói is és az osztályfőnök. Látszólag utolsónak érkeztem, elvörösödtem és sűrű bocsánatkérések közepette helyet foglaltam a hátsó padok egyikébe.