Months [Jung Hoseok ff.] BEFEJEZETT

~Are you kidding me?~

Ho Seok meghökkent arccal nézte gömbölyödő pocakomat. Tátott szájjal engedte el a táskája fülét, mely hangos puffanással érkezett a veranda ózsdi lécein. Gyönyörködve guggolt elém tenyereit a hasam két oldalára helyezve.

-Az enyém?-pillantott fel az arcomra, szemében boldog csillogással.

-Mégis ki másé lehetne?-sóhajtottam szomorúan eltolva rólam a kezeit.-Miért vagy itt Ho Seok?-léptem hátrébb, a még mindig guggoló fiút nézve.

-Hogy hogy miért?-állt fel csalódottan. Elég strapáltan nézett ki, lila karikás szeme éppen csak nem csukódott le.-Miattad, azaz mostmár miattatok.-pillantott a pocakomra, a benne bujkáló kisbabánkra gondolva. 

-Na és Min Ji? Amúgy is, honnan tudtad, hogy itt vagyok? Ja persze. Clarke.-morogtam, de nem éreztem dühöt rég látott húgom iránt.

-Azt hittem örülni fogsz...-csalódott hangjától összefacsarodott a szívem és ha nem lettem volna olyan makacs, azonnal magamhoz vontam volna egy ölelésre, ami a hatalmas pocakomtól valószínűleg nehezen ment volna.

-Azt vártad, hogy a nyakadba ugrom és sok- sok nyál közt újra boldogok leszünk?- és szemében saját megtört arcomat láttam.- Ho Seok! Terhes vagyok...-könnyek gyűltek a szemembe.- Hol voltál idáig?-átvette felettem a hatalmat a lelkemet nyomó keserűség.

A fiú határozottan, de a lehető legnagyobb figyelemmel és óvatossággal ölelt magához. A sírás egyre csak eluralkodott felettem és kétségbeesetten kapaszkodtam belé. Annyira hihetetlenül hiányzott, az ölelése, az illata, a mosolya, minden pillanatban Ő rá tudtam csak gondolni.

-Ígérem, hogy most már sosem hagylak magadra! Nem hagylak el titeket!-remegett a hangja.

Végre elapadtak a könnyeim és eltoltam magamtól. Könnyes szemekkel bámultuk egymást, majd én törtem meg a a csendet, a lehető legundorítóbb mondattal, amit bárki egy ilyen helyzetben mondhatna:

-Azt szeretném ha elmennél és hagynád, hogy megbocsájtsak neked.-hajtottam le a fejem.

Ho Seok értetlen arccal figyelt és bár a szívem szakadt meg folytattam.

-Egyszer talán, boldogok lehetünk. De én nem lehetek boldog melletted, még nem.-toltam ki az ajtón a mellkasára tapasztva a tenyerem, majd választ sem várva becsuktam előtte az ajtót.

~Jung Ho Seok~

Miután megláttam hatalmas hasát, először azt gondoltam talált magának valakit és, hogy már esélyem sincs boldoggá tennem őt, aztán miután biztosított róla, hogy a gyermek az enyém, felhőtlen boldogság költözött lelkembe. Azt gondoltam, most már igazi család lehetünk, de ő kíméletlenül elküldött.

Szájtátva álltam, továbbra is a rám csapott ajtó előtt és titkon reméltem, hogy kinyitja és nevetve mondja; csak vicceltem. Ez pedig bárhogy vártam nem jött el, az ódon ajtó magabiztosan magasodott elém és zárt el tőle és a hasában növekvő gyermekemtől. Dörömbölni akartam, a harag elöntötte minden porcikám, mégsem tettem semmit, csak lehajoltam a táskámért és a legközelebbi hotelhez mentem. Szobát foglaltam és azonnal be is zárkóztam a négy fal közé. Táskáimat a földre dobtam és az erkélyre vezető üvegajtót hatalmasra tártam. A nap már lemenőben volt, a nap sárgás színei befestették az eget, majd helyet adott a sötétségnek, az éjszakának. A hold mentsvárként világította meg a sötét égboltot, míg én csak néztem fényárban úszó kerek alakját, Őrá gondoltam. Ő volt a holdam, mióta az életem egyre szürkébb csak is Ő, a megtestesült boldogság nyújtott vigaszt nekem. A szemeiben játszadozó gyermeki csillogás, ajkain húzódó pimasz mosolya, hajának aranyszín csillogása, mind hozzátartozott a gyönyörhöz, amit Ő maga testesített meg. Sosem voltam korábban szerelmes. Számomra a szerelem, a feltétlen odaadás és önfeláldozás olyan volt nekem mint valami mazoista, szuicid hajlam. Sokszor gondoltam arra, az ember miért kínozza önmagát valaki más figyelme és gondolkodása véget? Miért áldozza fel más oltárán önös boldogságát?  Már megértettem. Teljes szívemből szerettem Őt, de figyelmetlenségemmel összetörtem gyönge szívét és már talán sosem lehetek az- az ember akire büszkén boldog mosolyt villant, akire ha rá néz azt érzi "hazaértem".