Months [Jung Hoseok ff.] BEFEJEZETT

~Near to you~

Percekig bámultunk ki az ablakon, a feszültség sűrűn töltötte meg a teret. Kezünk összefonódva pihent a két ülés közt.

-Akkor...-krákogott.-Bemegyünk?

Elárasztott a melegség és bűntudatot éreztem az együtt töltött időnkből elvesztegetett percek miatt.

-Menjünk!-bólogattam.

A kávézó hangulata nyugodt volt, a berendezések régies hangulatúak voltak és erre rájátszott a pulton elhelyezett halkan szóló rádió, ami többségében 70-80-as évek klasszikusait váltogatta. A falak krémszínűek, az asztalok mélybarnák voltak. Minden asztalon egy díszes váza helyezkedett el, bennük friss virágok illatoztak. A pulthoz mentünk és két kávét rendeltünk. Egy ablak melletti asztalt választottunk a kávézó leghátsó zugában. Nem szólaltunk meg addig míg a kávéinkat ki nem hozták.

-Szóval 3 hónap.-sóhajtottam.

-Ez nekem nagyon nehéz. Kötelességből megyek, nem önszántamból.-kortyolt bele a habos cappucinojába.

Amint a bögréje asztalt ért hangos nevetésben törtem ki, miközben saját italommal küszködtem a fulladás ellen. Ho Seok szeme először kikerekedett, majd bosszúsan összevonta a szemöldökét.

-Te érzéket..-mordult fel.

A nevetéstől előbukó könnyeimmel küszködve nyúltam át az asztalon, hogy egy szalvétával letöröljem az orra alá gyűlt habot. Remegtem a nevetéstől, miközben az arcán megvilágosodás suhant át. Homlokára tapasztotta a kezét és kínosan nevetett velem együtt. Lassan enyhült a nevetésünk és már csak áhítattal néztünk egymásra, én ellenállhatatlan mosolyán ámuldozva, ő pedig gyanítom ennek fejében vigyorgott.

-Mit szólnál hozzá ha ma este nálunk filmeznénk?-át sem gondoltam, csak rákérdeztem.

A fejem égni kezdett és valószínűleg az arcomat is elöntötte a pír. Ho Seok eleresztett egy mosolyt, nem olyan "a szememmel vetkőztetlek le" mosolyt hanem amolyan "aranyos vagy ha zavarba jössz" mosolyt, majd bólintva egyezett bele.

A további egy-másfél órában kérdésekkel bombáztuk egymást, a családról, a kedvenceinkről és a hobbijainkról. Sok mindent tudtam meg róla az olyan alapoktól, hogy a kedvenc színe a zöld, olyan magánéleti dolgokig, mint a nővérének balesete, az ok amiért haza kell utazzon. Ho Seok keserűen mesélt a lányról akire sokáig példaképként tekintett, az emberről, aki kómában fekszik Szöul egyik kórházában. Nem szívesen beszélt róla, így nem is igazán erőltettem rá, inkább más témákhoz tereltem a beszélgetést. Hosszasan mesélt a kedvenc filmjéről, az Életrevalókról és arról, hogy mi tetszik neki leginkább az államokban. Azt is elmondta a szülei csak egy megbízatás miatt utaztak ide vele alig kilenc hónappal ezelőtt és, hogy ők kifejezetten utálják Amerikát, ezért sem a látványosságait, sem a kultúráját, sem azt az igazi amerikai életet, amit ebben a nyüzsgő országban élünk nap mint nap.

-Jung Ho Seok! Ezalatt a 3 hónap alatt megtapasztalsz minden amerikai érzést ezt garantálom neked!-vigyorogtam sejtelmesen.

-Te vagy az első amerikai, akivel önszántamból töltöm az időmet.-lassan körömet írt le a bögréje peremén.

-Te vagy az első koreai...-hagytam szünetet, mialatt felnézett rám.-Akivel valahogy sehogy sem közömbös amit érzek.

Arcára valami új érzelem került, amit akárhogy próbáltam sehogy sem tudtam megfejteni. Intett egyet a pincérnek, majd miután fizetett megfogta a kezem és kivezetett a kávézóból. Lépései kimértek voltak, hosszú lábaival szinte már futó tempót diktált. Azon agyaltam vajon rosszat mondtam? Talán nem szeretné, hogy így legyen? Hogy amit tudom hogy elkezdtem érezni, azt nem szabadna?