Cleopatra 2. könyv (TMR - Minho fanfic)

2.fejezet

200 lépés.

Ennyit kellett megtennie Ebony-nak, míg eljutott a szobájától a kísérleti laborig. És ez az utolsó napján sem volt másképpen. Azt mondták a végső kezelésen fog múlni minden. Ha nem tudják megállítani a kórt, akkor meghal, ha megállítják, nos... ebben a lány sajnos nem tudott hinni, de az orvosok sem. Mikor belépett a fehér szobába, az első, akit meglátott Dr. Sutton volt. Szokásos melegséget árasztó mosolyának nyomva sem volt az arcán, csak a keserűség és a félelem hagyott rajta nyomot.

- Kérlek, ülj le a székre Cleopatra. – jelent meg Dr. Kenedy egyik kezében egy fiolával. Másik kezében egy injekciós tűt szorongatott. – Nem gondoltad meg magad, igaz?

- Egyébként sem lenne más választásom. – felelte erőtlenül. Már nem számított semmi egy dolgon kívül. Egy emberen kívül. – Dr. Kenedy?

- Igen gyermekem?

- Kérhetnék egy szívességet?

- Persze Cleopatra, mond csak. – bólintott az idős férfi, mire Bony-nak adnia kellett magának egy percet, hogy még csak véletlenül se remegjen meg a hangja, amíg a férfihez beszél. Erősnek akart tűnni, bátornak, nem pedig annak az ijedős kislánynak, akinek mindig érezte magát, ha helyet foglalt a kezelőszékben.

- Szeretném, ha az utolsó kezelésem papírját odaadná Minho-nak.

- Cleopatra...

- Tudom, hogy meg fogok halni. – mondta ki őszintén, mire a mellett álló nő összerezzent. A férfi tekintete is a padlóra tévedt. Egyikük sem bírt a hátradöntött széken fekvő lányra nézni.

A szobára csend telepedett, csak a búgó gépek zaja árasztotta el a teret. Egy idő után Dr. Kenedy sóhajtva lépett Ebony mellé, kezében egy sárga löttyel megtöltött fecskendőt szorongatott. Nem akart több szenvedést okozni a lánynak, de nem tehettek mást. Követni kellett a protokollt.

- Ez egy kis nyugtató, nem akarjuk, hogy szenvedj... - mondta ki őszintén, mire a lány csak bólintott. Szó nélkül tűrte, ahogyan a tű a bőre alá hatolt, majd égető érzést hagyva maga után a nyugtató is szétterjedt a testében.

A búgás tompulni kezdett, a szoba pedig lassan elvesztette éles körvonalait, ahogyan a nyugtató hatása erőt vett rajta. Már éppen lehunyta volna a szemét, mikor a sziréna sipító hangja átszelte a levegőt. Piros fények kezdtek villogni a szoba sarkában.

- Maradjon itt Sutton! – parancsolt rá az idősebb férfi a nőre, aki amint a másik doktor elhagyta a szobát, előhúzott egy fiolát és a lány mellé lépve felszívta azt egy fecskendőbe.

- Az mi? – kérdezte Ebony kábán, mire a nő csak gyengéden lemosolygott rá és ujjait a lány puha karjára csúsztatta.

- Egy új esély drágám. – mondta miközben a lány bőrébe mélyesztette a tűt. – Egy új esély az éltre.

***

- Ami ezután történt már túl zavaros. – nézett fel a lány újra az előtte álló férfira.

Mielőtt Gally lehozta volna a „vezérükhöz" előre figyelmeztette Ebony-t, hogy a férfi korántsem olyan lesz, amilyennek várná. Azt is mondta, hogy próbája meg nem bámulni, de bármennyire is erőlködött, másodpercenként visszaugrott a tekintete a férfi egész valójára. Az alkarjából csövek lógtak ki, arcát teljesen elroncsolta a kitörés folyamatos terjedése a testében. Orra szinte nem is volt.

- De meggyógyultál. - szólalt meg a férfi, kizökkentve a lányt az előbbi gondolatmenetéből.

- Ezt további vizsgálatok nélkül nem lehet biztosan megmondani.

- Ha kapnál felszerelést, képes lennél elvégezni azokat a vizsgálatokat, amikről beszéltél?

- Igen. – felelte magabiztosan, mire a férfi csak hümmögve bólintott egyet.

Egy darabig körbe-körbe járkált a szobában, néha végighúzva ujjait az oly gondosan nevelt rózsáin. Ebony kíváncsian vizslatta a gondolkodó férfit, ahogyan a mögötte álló Gally is. A története hosszú volt és tele volt egymásba átívelő részletekkel, így nem tartotta furcsának, hogy a férfinek idő kell. Mégis csak 10 éves mesélt el két rövidke órába tömörítve.

Egy idő után a férfi megállt, majd feléjük fordulva széttárta a karjait.

- Hát akkor, üdvözlünk az Ellenállásban, Ebony Cotett.