Éjfélhaj 2. - Pirkadat

Prológus

Stella Wandell várt.

Nehezére esett ugyan, de meg kellett tennie. Most már kereső lett, hivatalosan is megbízhatott katona, aki közvetlenül a királynak adott jelentést. A királyhoz volt hűséges. Mindent az országért és a népért kellett tennie.

De abban a pillanatban cseppet sem volt önzetlen, nagyon is önző okokból volt itt. De, gondolta, hát ha valami jó is kisül ebből a találkozóból.

Az ünnepély még javában zajlott, mikor eljött. Mirabell és Aaron egymás karjaiban táncoltak, Stella szíve ettől a látványtól összeszorult a boldogságtól. Még sohasem látta úgy nézni valakire a barátnőjét, ahogyan az tekintett Aaronra. Bár ez fordítva is igaz volt. Mindketten olyan zárkózottak voltak, ennek ellenére mégis egymásra találtak. Ilyen szerelemre vágyott Stella is.

Kivéve, hogy ő rossz férfihoz vonzódott. Talán ez a kínzó vágy elmúlik majd, akár egy zúzódás a bőrön. Nem maradandó.

De most még felmelegítette a bensőjét és idegessé tette. Nem tudott ezzel mit kezdeni. Korábban még csak hasonlót sem érzett.

A pezsgő már kiszállt a fejéből, mikor egy katona állta útját az ünneplő vendégek legszélén. Stella csupán szemlélődő volt, nem akart elvegyülni, de azért megpróbált láthatatlan maradni. Úgy látszik ez nem sikerült. Bár mit tudott ő tenni a feltűnő vörös hajával? Igaz, befesthette volna, de akkor nem lenne hű az anyja örökségéhez. Neki is ilyen, a fényben szinte lángoló vörös haja volt.

A katona semleges arccal fordult feléje, a kezében egy papírkát szorongatott. - Ezt önnek szánták. - nyújtotta át Stellának.

Stella gyanakvó tekintettel vette át a papírt. - Kitől? Hát nem mondták magának, hogy idegenektől ne fogadjon el semmit?

- A férfi azt mondta, ismeri magát. Behatolóan. - húzta fel az egyik szemöldökét a katona. - A hídon találkoztam vele, egy másodperc volt az egész, nem is láttam őt. - magyarázta.

Stella elpirult volna, ha nem egy hollókatona állt volna vele szemben. Aki annyira hülye volt, hogy akkor sem ismeri fel a veszélyt, ha az közvetlenül a szeme előtt történik. A katona tehát azt hitte, a szeretője üzent Stellának. Jó, gondolta, legalább nem riadóztatott senkit az őrségből. Ha kiderülne, hogy egy démon ilyen közel került Hollóvárhoz, az ünnepség napján... Stella megrázta a fejét, a következményekre nem akart gondolni, helyette szétnyitotta a papírkát és összehúzta a szemét az üzenetre.

"A golyóim hiányolnak téged. Ha többet szeretnél tudni a boszorkányról, találkozzunk a kikötőben. G. "

Most, ahogy egy nagy oszlop mögött álldogált és a tenger, hűvös éjszakai levegője csapta meg az orrát, jött rá, hogy a démon játszadozik vele. Meglehet hogy nincs is információja a boszorkányról, aki Mirabellt elrabolta és Stellát megkínozta. De gyötörte a bosszúvágy. Ez a vágy erősebb volt, mint minden másik. És szánt szándéka volt kielégíteni.

Mikor úgy vélte, hogy egy lélek sem tartózkodik a stégeken és a hajókon, kilépett a fedezékéből. Testét bőrnadrág, bőrcsizma és egy fekete blúz fedte. Ez még normális és visszafogott öltözék lett volna, ha eltekintünk a mellkasán átvetett bőrszíjtól, mely egy hüvelyt tartott, abban pedig egy acélpengével ellátott kardot. Az alkarján pengét tartó szíj és hüvely, az övtartóján a tündetőr lógott.

Tett néhány lépést, a fadeszka nyikorgott a talpa alatt, majd futásnak eredt, hogy elérjen a kikötő végébe, ahol a legkevésbé észrevehető, hogy neki egy bérgyilkossal van találkozója. Futás közben elfojtotta a vicsorgást, ami a felszínre akart törni belőle. Sötéten izzott benne a düh és egy sokkal zavarba ejtőbb érzés, amit nem akart tudomásul venni.