Elveszve (Eldarya fanfiction, HUN)

Prológus

Hope Rossberg gyermekkora igazi rémálom volt. Akkori fejével még a rémálmok is nyugodtabbnak tűntek, mert akkor legalább fizikailag nem érezte, hogy mi történik körülötte. Apja iszákos volt, gyakran bántalmazta a szegény alig hat éves kislányát és a feleségét is. Anyja jó modorú, de ugyanakkor naiv nő volt, aki csak állta az ütéseket és remélte, hogy jobb lesz a helyzet. De nem lett. Hope tíz éves volt, vagy talán kicsit kevesebb, mikor édesapja a halálba kergette saját magát, hisz a folyamatos alkoholfogyasztás és a dohányzás nem voltak jó hatással az egészségére. Azóta kettesben él anyjával és kutyájukkal, Márvánnyal. Márvány egy berni pásztor fajtájú kutya, akit Hope nagyszüleitől kapott tizenegyedik születésnapjára. A lány tinédzserkora már-már normálisnak számított, gyermekkorához viszonyítva legalábbis mindenképp.

A lányt világos szőke, már-már fehér haja miatt mindig gúnyolták, míg kicsi volt. Zöld szempárja mindig bosszúsan csillogott, mikor mérges volt, de ebből csak a felét láthatta az, kinek címezte a gyilkos tekintetet, hiszen a haja az egyiket eltakarta. Szeplős arccal született és a rikítóan világos bőre sem sokat segített a helyzetén, emellett alacsony, teltkarcsú alakjával sem a legjobb benyomást keltette gyermekkorában.
Mindezek mögött Hope nagyon jó tanuló volt, tanulmányai vége felé közeledve a jogi pályát tervezgette, amiben a legtöbbeknél támogatásra lelt.
Hope 16 évesen került középiskolába, ebben az évben viszont árvává vált. Anyjától örökölt egy nyakéket, ami nagyon elegáns, de egyben egyszerű is, csupán egy bőrláncra fűzött égkék kristály volt. Ennyi maradt fent emlékül, a többi holmiját a rokonai elárverezték, eladták, pénzt csináltak belőle, de ezt elrejtette az árva.

Még egyetlen év sem telt el, hogy édesanyja magára hagyta és azokhoz a rokonokhoz kényszerült, akiket a legjobban gyűlölt: a keresztszüleihez. Sokáig nem tudták rávenni őt, hogy beszéljen, vagy hogy legalább egyen. Lelki terrornak érezte Hope ezt az egész gyámság dolgot.
- Miért nem eszel valamit, Hope? - kérdezte egyik nap keresztanyja gúnyos hangnemben, mintha csak azt mondaná "Miért nem fordulsz fel, Hope?". A lány semmit nem felelt, csak nemes egyszerűséggel kisétált az ajtón, a buszmegállóig meg sem állt.
A fehér hajú szépség a nyakában lógó kristályt szorongatta, miközben a buszon ült és fejét a fülében dübögő Black Veil Brides ritmusára mozgatta, kulturált keretek közt maradva. Nem tudta hova megy vagy hogy mennyi ideje utazik, nem érdekelte, csak nem akart rokonainak közelében lenni. A keresztszülei ugyanis apai ágon vannak vér szerinti kapcsolatban a lánnyal és ő ezt nagyon nem szerette. Nem akarta sose bemocskolni apját, de akarata ellenére is elfintorodott a neve hallatán.

A busz, melyen ült a gondolataiban elmerült lány, elhaladt egy erdő mellett, ekkor egy pillanatra összehúzta szemöldökeit. "Nincs is a közelben erdő. Hol lehetek?" ~ tanakodott. A következő pillanatban az erdőből valami csillogást vett észre, ezért a következő megállónál leszállt a járműről. Túl kíváncsi volt ahhoz, hogy kihagyja a természet adta lehetőségeket az elveszéshez, neki amúgy is mindegy volt, mert egy értelmes tipp sem jutott eszébe arról, hogy hol a csudában lehet. Elindult arra, amerre látta a fényt egy pillanatra és meg sem állt az erdő azon elrejtett kis zugáig, ahonnét a csillogás eredt.
Ahogy egyre beljebb és beljebb ment az erdőben a kristály a nyakában elkezdett fényleni és lebegni.
"Mi az Isten?" ~ kérdezte magától.
Nyakéke sohasem csinált ilyet azelőtt, pedig már biztosan eltelt majdnem két év, hogy édesanyja ajándékba adta neki. Kissé megijedt tőle, de továbbra is közeledett ahhoz a sziklához, ahová elindult. Minél közelebb ért a kérdéses kőhöz, annál fényesebbé vált a kicsi kristály és a szikla mögött szintén megjelent egy fénycsóva. A kék fény és a nyaklánc köve egyszerre kezdtek el vibrálni, ezzel bántva Hope szemét. A lány az eddig hamis kristálynak vélt kövét megmarkolta és a bőrlánccal együtt próbálta levenni magáról, de a kapocs nem akart kikapcsolódni, a bőrlánc sem szakadt el, a kristály a markában pedig olyan forróvá vált, hogy nem volt képes tovább szorongatni. A fényesség pedig elnyelte őt, és nagyjából öt km-es körzetben mindent. Majd a másodperc tört része alatt el is tűnt a fényesség, a lánnyal együtt.

***

Nem tudta mennyi idő telt el a villanás óta, és azt sem tudta, hol van. Nem értette, mi történt, és a szemei sem nyíltak ki olyan könnyen, miután viszont sikerült, sűrűn kellett pislognia, hogy a hófehér falakról visszaverődő, illetve a hatalmas ablakokon beszűrődő fényességet megszokja. Körülnézett és egy barátságos gyermekkórházra emlékeztette őt a szoba. Ekkor kinyílt az ajtó és egy különös nő sétált be rajta.

- Oh, hát felkeltél. Maradj itt, mindjárt jövök! - kérte meg őt az ismeretlen. Ám Hope nem értette egyetlen szavát sem, nagyon különös szavak hangzottak el a szájából.

Mindenesetre nem mozdult az ágyról, csak nagyokat pislogva nézegette a vitrines szekrényeket. A világoskék hajú, Hope-nál világosabb bőrű teremtmény nem hagyta sokáig magára, egy pohár vízzel tért vissza, melyet átnyújtott Hope-nak. A lány azonnal felhörpintette az üvegpohár tartalmát, nem is gondolta, hogy ilyen szomjas. A nő elkezdett kérdezgetni, de az összezavarodott lány egy szót sem értett, nem beszélte a nyelvet, amelyet a nővér használt. Az ismeretlen füle mögé seperte a haját, így láthatóvá váltak hegyes fülei. Hope teljesen elképedt. Elkezdte kérdezgetni, hogy mi ez az egész, mi történt, hol van, de a nővérrel nem beszéltek közös nyelvet.

- Hope. - mutatott magára végül a lány, bemutatkozásként.

- Ewelin. - mutatkozott be a nővér is. Tudta, kihez kell fordulnia, hogy tolmácsoljon, tudta, hogy Keroshane biztosan megérti majd, amit az emberlány akar mondani. Csak nem tudta, hogyan közölje ezt vele, és hogy kérje meg, hogy maradjon ott. Sok tanakodás után mutogatni kezdett és remélte, hogy megértette, hogy mit akart.

Ewelin nem sokkal később egy szintén kék hajú sráccal tért vissza, akinek a fején egy szarv volt. Hope egyre inkább érezte álomnak ezt az egészet, ami körülötte történik. Az elf nagyon magyarázott valamit az egyszarvúnak, aki csak bólogatott, majd az ágyon ülő lányhoz fordult.

- Szia, Hope, ugye? - mosolygott kedvesen.

- Te értesz engem? - kérdezte megszeppenve a lány.

- Igen. Az emberek nyelvét már régen nem beszélik a környéken, de néhányan még tanuljuk ezt a nagyszerű nyelvet. Keroshane vagyok.

- Most álmodok, Keroshane? - csúszott ki a száján.

- Nem. - válaszolt zavartan az egyszarvú.

- Akkor hol vagyok?

- Eldarya-ban.

Ezután elég hosszas tárgyalásba kezdtek Eldarya-ról, közben Ewelin elment jelentést tenni Eldarya vezetőségének arról, hogy a jövevény felébredt. Miiko, Eel Gárdáinak feje mindenképp beszélni szeretett volna vele, de a főnővér jelezte, hogy most Kero tart neki felvilágosítást Eldarya-ról, és amúgy sem beszélnek közös nyelvet, hacsak Miiko nem ért angolul. Ám a kitsune-t csak nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az ismeretlen embert nem is üdvözölte és nem érdeklődött felőle. "Elvégre vendég, vagy mi a frász..." ~ gondolta és elment a betegszobába, ahol még folyt a beszélgetés Kero és Hope között.