Elveszve (Eldarya fanfiction, HUN)

7. fejezet - A Könyv

A csend nyugodt, békés és igazán csendes. Egy apró nesz sem hallatszik ebben a csendben. A halál csendje lenne ez? Kellemes, ha azt nézzük: csak te és a végtelen sötétség, a felfoghatatlan csend... Semmi fájdalom vagy kínlódás. Nincsenek gondolataid, nem számít milyen életed volt, éppen törlésre kerül. Hope-nak mindez tetszett. A gondolatok és érzések sosem hagyták őt pihenni, most mégis aludhat, akár az idők végezetéig. Legalábbis ezt gondolta.

Az élet és a halál között lebegett, nem halt meg, de annak küszöbén állt. Nagy hirtelenséggel nyílt ki a szeme, de még mindig azt érezte, hogy nem fáj semmije. Nem fájtak a sebhelyek, amik a napok alatt elfertőződhettek, nem fájt a lelke sem, ami a sokéves kín alatt állandósult benne. Mivel le volt kötözve, nem volt képes megnézni sebhelyeit, egyikre sem látott rá, a végtagjait pedig a szoros kötés miatt nem tudta megemelni.

A kastélyon kívül hatalmas zalyongás volt, Hope vissza akarta kapni az ürességet. Éppen próbált kiszabadulni, amikor a Maszkos berontott.

- Tudod, ho... Te meg? Ezt hogy csináltad? - nézett elkerekedett szemmel. Hope érezte, hogy csak megjátsza a tudatlant.

- Tudod te is, hogy képes vagyok rá, igaz? Tudtad előre!

- Igen. Vagyis, nem, nem tudtam előre. Kíváncsiságból hoztalak el téged. Miiko egyik rokona vagy, abban a családban aztán minden keveredik. Vannak ott elfek, kitsunék, szirének, évszak tündérek, közönséges gyógyítók, lepkeszárnyú démonok, vámpírok, kevert fajúak... Amit csak el tudsz képzelni. Azt hittem, hogy lepkeszárnyú démon vagy, de te nem vagy halott, így ez kizárva. A szárnyat csak innen tudom eredeztetni. A hazugság detektor? Az egyik felmenődben alakult ki, majd huszonhat generációnként öröklődött. Te vagy a hetvennyolcadik tündér az első ilyen képességű óta. Tudtam, hogy ez benned rejlik. Viszont ez az ön- és más gyógyítós dolog... Hát... Eléggé kiszámíthatatlan. Legutóbb hét generációt váltottak, egy kicsit keveslettem, de ezek szerint nem telt le kevés generáció. Reméltem, hogy nem kell újabb 26-ot várnom.

- Mi számít egy generációnak?

- Egy gyermek megszületése egy számodra ismeretlen házban. Amióta itt vagy, azóta ugrottunk egy teljes generációt, és csupán fél év telt el. A pontos generáció váltás igazság szerint tizenegy hónap, ebből a generációból tíz hónap maradt és újba lépünk. Te most hány éves vagy?

- Tizenhét.

- Kilenc éven belül vagy neked vagy Miiko-nak gyermeke fog születni. Másikótoknak meg kell majd halnia.

- Mi? Miért?

- A családodról neked semmit nem tanítottak? Elhozom neked a krónikát a családodról.

- Miért beszélsz ilyeneket nekem?

- Szükségem van rád. De előtte tudnom kell, hogy kihez vagy hűséges, meg kell magamnak szelidítenem téged. Most pedig eloldozlak, nézd meg, milyen szép öngyógyítást végeztél...

Ashkore szavai mérgezték a lányt, ahogy kikötözte és beszélt közben hozzá. Nem volt fontos, mit mondott, de ráébredt, hogy amikor ebben a hangnemben beszél valakihez, akkor törődik az adott személlyel. Ezt érezte akkor is, amikor kínozta őt. Már tudja, miért: a férfi tanító jelleggel bántotta őt, nem szórakozásból. Persze felvetődik, hogy ezt csak bebeszéli magának, de ő így érezte, és ez volt a fontos.

Amikor a Maszkos végzett az eloldozással, megfordult Hope fejében, hogy elmenekül. De nem akart, tudta, hogy nem jutna jó helyre, neki már mindegy volt. Megnézegette a sebhelyeket, amik szinte nem is látszódtak, csupán egy-egy vékony, alig észre vehető vonal jelezte, hogy volt ott valaha is seb. Ashkore magára hagyta a lányt, majd kis idő múlva egy vastag könyvvel tért vissza. A könyv borítója nagyon réginek tűnt, de jobban megnézve a legvégén egészen új lapok is találhatóak benne. A címéből megtudta Hope Rossberg, hogy tévesen tudja a nevét, ugyanis a cím szerint Hope Onipotente.

- Van jelentése a családnevemnek?

- Mindenható.

A lány nyelt egyet, de elfogadta a könyvet.

- Köszönöm.

- Cserébe, ha elolvastál belőle legalább négy személyt és éhes is vagy, akkor szólj az egyik őrnek, aki az ajtód előtt áll és perceken belül vacsorázhatsz velem.

- Úgy teszek. Várj. Lenne egy kérdésem. - Ashkore felhúzta a szemöldökét. - Milyen évet írunk? Be szeretném tájolni magam a könyv miatt.

- A te időszámításod szerint mennyi?

- 2018.

- Hm. Itt 2788-at írunk.

- Köszönöm.

A Maszkos ezzel magára hagyta a lányt, aki azonnal kinyitotta a könyvet. Az első oldalon kisebb szívroham jött rá. "A családnevet először egy házaspár, Hope és daKarfi vették fel. A céljuk az évszázadokig tartó uralkodó mentességet eltörölni, a tündéreknek saját vezért akarnak. Ezennel 1239-ben, Itália szélén, egy kisebb, névtelen faluban, a rám ruházott hatalomnál fogva, elrendelem, hogy Hope és daKarfi Onipotente hivatalosan is a tündérek vezető-párosa. Ezentúl a családnevet viselők közül szükségeltetik uralkodót választani." Erről a házaspárról sok mindent megtudott Hope. A nő egy kitsune volt, a férfi pedig egy elf, a ketejük házassága nem jöhetett volna létre, mert a fajok kereszteződését tiltották az emberi szabályok, hiszen náluk sem házasodtak szegények gazdagokkal. A családnevet nem csak ketten vették fel, hiszen volt egy kisfiuk, akit biztonságba kellett helyezniük. A család könyve attól fogva szent ereklyének számított, mert az egy engedélyt tartalmazott, egy embertől...

A családfán tovább haladva megfigyelhetővé vált, hogy két gyermek születése között mindig legfeljebb huszonhat év telt el. A kódex elvarázsolt volt és a legvégén az embervilág születtei is ott voltak. Az édesanyja huszonhat volt, amikor egy fia született, ő meg is halt az első születésnapja előtt, majd amikor negyvenkettő lett, akkor született meg Hope. A nagymamájának született három gyermeke is, az első akkor, amikor a huszonkettőt töltötte, de egyedül a lány édesanyja maradt életben és a keresztanyja, aki mindig mostohán bánt Hope-pal. A keresztanyjának a lapján két dátum volt feltűntetve: "Született 2745. tavaszának második hónapjának 23. napján. Halálának pontos dátuma 2788 telének első hónapjának 3. napja." Két másik lapon is ugyanez szerepelt a halál pontos dátumának, az unoka testvérei. Ashkore bizonyította ezzel, hogy a romlott családi ág kihal, már csak két felé ágazik a családfa, egyik végén Miiko, másikon Hope.

A lány úgy érezte, ennyi információ bőven elég mára neki, ezért szólt az őrnek, hogy hajlandó a Maszkossal vacsorázni. Mikor felöltözött melegebb ruhákba, szóltak is neki, hogy fáradjon le az étkezdébe. Rövid útba igazítás után, meg persze egy kis ideig tartó keresgélés után megtalálta az étkezőt, ami gyönyörű volt. A maga módján persze. Sötét kristályok csüngtek a plafonról, amik világítottak. Az asztalon levő gyertyák fénye hófehér volt, a fényforrás faggyúja feketére volt festve. Sötét színek domináltak benne, tökéletesen illett a főgonosz szereplő barlangjához. Hope elképedt, amikor ráeszmélt, hogy nagyon is szereti a helyzetet. Nem értette, hogy miért, csak azt, hogy egy különös vonzalom alakult ki benne a titokzatos Ashkore iránt...