Eltitkolt kötelék [Yu-Gi-Oh! DM ff.]

Visszatérés

Domino City, Japán, október 21. szombat, 18:30.

A Kaiba Corporation épületének párbaj szimulációs laborjában hosszú pillanatokra megfagyott a levegő. Minden ott dolgozó elképedve figyelte a kapszulát, amit egy, a forgalomból régen kivont, istenszörny alakja dobott le a terem közepén. De biztosan csak káprázott a szemük a dimenziókapuból származó energiáktól – döntötték el.

Seto Kaiba nagyot sóhajtva lélegzett fel a füstölgő kapszula belsejében. Szóval épségben visszaért. Rá betartotta az Atemunak tett ígéretét és visszahozta a világába.

– NII-SAMA! NII-SAMA! – rohant oda hozzá az öccse könnyes szemekkel, a lehető leghangosabban ordibálva. – Nii-sama! – tette hozzá, mialatt ő kikászálódott a kapszulából. A közelben lévő tudósok legalább olyan gondterheltnek tűntek, mint testvére, akinek szemeibe könnyek gyűltek.

– Mokuba – nyögte ki halkan. Bár Atemu ereje rendbe hozta a testét, a dimenzióugrás és a történtek így is megviselték. Érezte, ahogy eluralkodik rajta a kimerültség.

– Nii-samaaa! – kiáltotta az öccse, és arcát a mellkasába nyomva átölelte őt. – Nii-sama, azt hittem, már sohasem térsz vissza! Annyira aggódtam érted! Nii-sama... én... – szipogta összetörten.

– Mokuba – szólított meg újból Seto, majd odaadóan visszaölelte az öccsét. – Nekem is hiányoztál. Belátom, hiba volt elmennem – ismerte el, amin még Mokuba is annyira meglepődött, hogy nedves szemeit bátyjára emelte. – De most már itt vagyok, és többé nem hagylak egyedül! – nyugtatta testvérét Seto. – Megígérem!

– Hát akkor... akkor rendben – sóhajtotta Mokuba, és még utoljára magához szorította bátyját.

Seto nem tudott mit tenni, mint sem hagyni, hogy szívét boldogsággal vegyes bűntudat járja át. Most értette csak meg igazán felmenője, Seth főpap szavait. Mokubát kellett volna választani a bosszúja helyett, s ezután így is fog tenni! Atemu várhat, amíg egy napon majd meghal, de addig is... Ezentúl minden szabadidejét az öccsének szenteli! Mokubának, aki történjen bármi, mindig megbocsátott neki és kitartott mellette. Soha többé nem hagyom cserben! – döntötte el.

– Soha többé... nem hagylak cserben, ígérem! – suttogta az öccse fülébe. – Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam. Meg tudsz bocsátani?

– Mégis hogy kérdezhetsz ilyen? – ingatta a fejét Mokuba, mialatt az utolsó könnyeket törölte ki a szeméből. – Még szép, hogy megbocsátok! – kérte ki magának. – Viszont... magyarázattal tartozol!

– Igazad van, Mokuba. De nem biztos, hogy...

– Nii-sama! Azt beszéltük meg, hogy legfeljebb két órát maradsz! – rótta az öccse. Seto bólintott. – Akkor mégis hol a fenében voltál hat és fél órán keresztül?! – vonta kérdőre Mokuba.