Eltitkolt kötelék [Yu-Gi-Oh! DM ff.]

Igazi Riválisok II.

Domino City, Játékbolt, október 22. vasárnap, 17:30.

– Yuugi! – kiáltott Kaiba a lépcsők felé igyekvő párbajozónak.

– Igen? – fordult vissza Yugi.

– Azt mondtam, igyekezz, de nyugodtan zuhanyozz le és öltözz át! Ilyen kinézettel nem mutatkozhatok a társaságodban.

– Rendben. – Yugi nagyot sóhajtott és az emelet felé vette az irányt. Nem állt szándékában ellenkezni, jobbnak látta követni Kaiba-kun utasításait. Riválisa legalább foglalkozott vele, és ezt csak értékelni tudta, bár kicsit még csodálkozott a dolgon.

Úgy tett, ahogy Kaiba kérte tőle, lezuhanyzott és átöltözött. Utána fekete nadrágot, lila inget és középlila mellényt vett fel. Feketét szeretett volna, de mostanra mindkét fekete inge mosásra várt, így azokat csak bepakolta, hogy majd valahol kimossa őket. Berakott még néhány ruhát a szürke-fekete sporttáskájába, és lesietett a földszintre.

– Kaiba-kun? – kérdezte, amikor sehol sem látta a karizmatikus cégvezetőt.

– Mindent bepakoltál? – lépett ki Seto a konyhából, egy nagy pohár vízzel a kezében. Yugi engedelmesen bólintott. – Akkor idd ezt meg – nyomta a kezébe a poharat Kaiba –, és induljunk!

– Rendes tőled, de nem vagyok szomjas... – kezdte volna Yugi, ám Seto megkomolyodó tekintetét látván inkább visszatért az engedelmes rivális sémához, és elvette a poharat. Lassan a szájához emelte és inni kezdett. A sok sírás valóban elvette a szomját korábban, így kisebb meglepetésként érte, hogy mennyire könnyen lecsúszott az a pohár víz. – Azt hiszem, iszom még eggyel – jelentette ki, és gyorsan a konyhába sietett.

– Ezt add ide! – szólt Kaiba és elvette tőle a sporttáskát, amit saját vállára akasztott.

– Köszönöm – bólintott Yugi, majd újabb pohár vizet engedett magának, amit mind meg is ivott. – Nem is hittem volna, hogy ennyire szomjas vagyok...

– Hm – hümmögte Kaiba mindentudóan. – Aki egész nap az egereket itatja, annál ez elég általános dolog – tette még hozzá, mire Yugi nagyot sóhajtott. – Mutou! Induljunk! – szólította fel Seto, és jelentőségteljesen társára pillantva a kijárat felé indult.

– Menjünk – egyezett bele Yugi.

– A paklid megvan? – kérdezte Kaiba az előszobában, ahol Yugi a cipőjét húzta.

– Igen.

– És a DuelDisked?

– Nem hinném, hogy a közeljövőben lenne kedvem párbajozni. A paklit is csak azért...

– Nem számít, DuelDisket adhatok én is – vágta rá Kaiba ellentmondást nem tűrve. – Még valami! – fordult a felegyenesedő Yugi felé. – Nyakkendőt látom, nem vettél, az még nem is nagy probléma, viszont... Tűrd be végre az inged a nadrágodba, mert úgy nézel ki, mint egy hajléktalan!

– Ezen túl minden lépésembe bele fogsz szólni? – kérdezte Yugi kihívóan, de valahol legbelül elfogadóan. Kaiba-kun irányításmániáját jelenleg ugyanis biztonságot és stabilitást adó törődésként élte meg.

– Tudsz te magadtól is járni – felelte Seto, direkt rosszul értelmezve a kérdést. Még csak az kéne, hogy Yugi azt higgye, számít annyit neki, hogy irányítani próbálja. Az igazság az, hogy számított. Valamiért amióta csak megérkezett, úgy kezelte Mutou-t, mint tulajdon testvérét. – Nem értem – sóhajtotta, és későn jött rá, hogy ezt hangosan is kimondta.

– Micsodát? – nézett rá kérdőn Yugi.

– A-azt... – terelte Kaiba a témát, és kinyitotta az ajtót. A sofőrje még nem érkezett meg a játékbolt elé, aminek most kifejezetten örült. – Azt, hogy miért nem képes egyetlen emberem sem a pontosságra! Már legalább tíz perce szóltam a sofőrömnek, hogy jöjjön értünk!