Ange

• Tizenötödik fejezet •

Kedves Olvasók! 

Habár már régóta lógok egy újabb bónusz fejezettel, ez a jövő héten végre beteljesedik, hiszen ezen rész után lesz aktualitása annak a szösszenetnek, melyet összehoztam. 

Nem is húznám tovább a szót, csupán jó olvasást szeretnék még kívánni ahhoz a fejezethez, mely az eddigi legizgalmasabbra sikerült, s talán a történet tetőpontját jelenti. 

Mindenkit puszil és ölel,

Beby

2017.11.20.

A szombati buli után a vasárnapom nem hogy nem szólt a tanulásról, de még csak a kézenfogható életről sem. Az állapotom egyedül a létezés szintjére tehető, mikor ülsz és csak nézel ki a fejedből egy ásványvizes üveget szorongatva, számolva a perceket, mikor vehetsz be újabb aszpirint.

A pénteki tervemet, miszerint igazán felöntök a garatra, tökéletesen véghez vittem. Olyannyira, hogy nem is emlékszem, az est nagyjában mit csináltam. Nem csupán apró emlékezetkiesésről van szó, egész egyszerűen azzal sem vagyok tisztában, hogy hogy a francba keveredtem haza. Az legalább bizonyos, hogy valami hajnali busszal, ugyanis éjfél és négy között egyetlen árva jármű sem közlekedik erre. Az meg nem rémlik, hogy taxiban meresztettem volna a seggem hazáig.

Az egyetlen hasznos dolog, amire képes voltam, hogy a Nagymamám cuccai között guberáltam. Anya összeszedett pár dobozt a házában, amiben áthozta a legfontosabb, illetve személyes holmijait. El akarják adni a Mami otthonát, ne omladozzon ott magában, legyen egy szerető tulajdonosa, aki újra kifestet, újabb bútorokkal rendezi be a pangó szobákat, és aki gondját viseli a sok virágnak, illetve a hatalmas kertnek, gyümölcsösnek.

Nem bírtam ki, hogy ne fájdítsam a szívem, és kutakodni kezdtem a cuccok között. Az egyik ládikóban régi füzeteket és naplókat találtam, melybe bele-bele olvasva még rosszabbul lettem, mint addig, immáron lelkileg is a mélybe taszítottam magam.

A tegnap tehát a horrorral volt egyenlő, és hálát adtam a Magasságosnak, hogy a kemény zh időszak csak holnaptól veszi kezdetét, a mai napot tehát betudhatom kegyes ajándéknak.

Az ebédlőasztalra lehajtott fejjel várom, hogy Lina kerítsen nekem valami ebédet, amit magamban tudok tartani. Annak ellenére, hogy még szombat este rúgtam be, – bár meg kell hagyni, hogy irdatlan módon – még ma is gyötör egy kis émelygés, és nem mellesleg úgy érzem magam, mint egy mosott rongy. A szemeim majd' leragadnak, és minden pillanatban csak a habos-babos ágyikóm jár a fejemben, holott tudom, ha haza megyek, iziben neki kell állnom tanulni az zeneelmélet zh-mra.

Talán egy pillanatra el is szunyókálok, hiszen mikor egy ágyúdörrenés hangjára emlékeztetve csattan a tálca a fülem mellett, nyálas ajkakkal emelkedek fel. Remek, még nyáladzottam is.

– Hé – törlöm meg a számat és szúrósan nézek a barátnőmre, aki éppen helyet foglal a velem szembeni széken, majd az utána két perccel később érkező Patrikra, aki óriási vigyora alapján élvezi a helyzetet.

– A másnap... – trillázza Lina. Abban a minutumban legszívesebben lecsapnám, de annyi energiám nincs, hogy ilyen nagyívű mozdulatot véghez vigyek.

– Kicsim, ez már harmadnap – hajol közelebb Patrik a barátnőmhöz, majd együtt nevetnek ki. Középsőujjat mutatva nekik, jelzem a véleményem, és inkább rávetem magam a tálca tartalmára.