Ange

• Huszonhatodik fejezet •

Kedves Olvasók! 

Szeretnélek kárpótolni Titeket a múltkori, éjfél utáni fejezet miatt azzal, hogy most már reggel meghozom Nektek az új részt. 

Úgy érzem, mindig csak ismételgetem magam, de most is muszáj elmondanom, hogy mennyire boldog vagyok a visszajelzéseitek láttán. Az, hogy átléptük az 5000 megtekintést, felfoghatatlan. Illetve az új olvasók, akik szinte özönlenek az oldalra, szintén megmelengetik a szívem. Természetesen a régi követőkről sem feledkezem meg, egy szóval mindenkinek nagyon-nagyon örülök. 

Sajnos azt hiszem, muszáj Veletek megosztanom valamit, ami az én lelkemet is nyomja. A történet hamarosan véget fog érni. Nem tudom pontosan, hogy jön ki majd a lépés, két fejezet mindenképp lesz majd, az is lehet, hogy három. Biztos vagyok benne, hogy Ti is érzitek már a végét, sajnos. 

Nem is dumálok többet, csupán jó olvasást kívánok Nektek! 

Ölel Benneteket, 

Beby

2018.01.26.

A szerelemnek cukorízű mámorában ébredek. Azt hiszem, soha nem éreztem magam ilyen felhőtlenül szabadnak és boldognak. Annak ellenére, hogy az elmúlt hónapokban éppen eleget szenvedtem és gyötrődtem, most azt mondom, megérte. Ezekért a reggeli pillanatokért érdemes volt végigcsinálni mindazt, amin keresztülmentem.

Ez a földöntúli Angyal, aki mellettem, szinte mosolyogva szuszog a hófehér párnán, még nem kelt fel, így van esélyem arra, hogy élvezhessem a látványát. Hosszú szempillái az arcbőrét súrolják, az ablakon beáramló fény hatására élénkszőke haja pedig kócosan keretezi arcát. Annyira békés, annyira gyönyörű, és annyira azt érzem, hogy minden pillanatban még annál is jobban beleszeretek, mint ahogy hittem, hogy lehetséges.

Még nagyobb mosolyra húzza ajkát, s ebből tudom, hogy felkelt. Kezemet félénken kinyújtom felé, és megérintem az arcát, mintha meg akarnék bizonyosodni, hogy biztosan itt van-e mellettem. Hogy nem álmodtam-e ezt az egész felfoghatatlan éjszakát.

Minden olyan hirtelen történik, hogy fel sem tudom fogni azonnal. Gyorsan mozdul, tenyerével közbezárja az enyémet, szinte magához ránt, miközben felém magasodik és csókolgatni kezdi a nyakamat. Dobogó szívvel, kuncogva vetem hátra a fejem.

– Jó reggelt szerelmem – mormogja a puszik között, én viszont a nevetéstől nem tudom kimondani ezt a három egyszerű szót sem.

Miközben újra lefordul mellém, én is nagy levegőt veszek, és felkönyökölök, hogy továbbra is nézhessem őt. Immár akkor, mikor ébren van és mély, kék tekintete csak engem vizslat.

– Sugárzol a szépségtől – suttogja rekedtes, még álomtól ittas hangon. A gyomrom is összeszorul, nemcsak attól, amit mond, hanem ettől a mély orgánumtól is.

– Lehet inkább a kicsorduló szerelemtől – pirulok bele a mondandómba, és pillantásomat a lepedőn összekulcsolódó ujjainkra irányítom.

Legszívesebben soha nem engedném már el a kezét, soha nem szállnék ki az ágyból, soha nem hagynám itt. Legszívesebben az idők végezetéig feküdnék itt, nézném, csókolnám, szeretném.

– Uramisten Hasi, még csak péntek van – kapok hirtelen észbe, s habár félek, hogy összetöröm a pillanatot, de nagyon megijedek.