Ange

• Hatodik fejezet •

2017.10.28.

Egy pillanatra leülök a székre és eltöprengek azon, mit is kezdjek magammal. Itt vagyok egy októberi hűvös estén, nem mellesleg a tizenkilencedik szülinapom napján, egyes egyedül. Vagyis egy hektárnyi kajával, amit csak azért készítettem, hogy meglepjem vele a szüleimet. De ők a szokásos formájukat hozták. Elfelejtették mondani, hogy valami csodálatos üzleti lehetőség miatt nem érnek rá itt lenni az egyetlen lányukkal. De végülis már felnőtt vagyok, nem módi az Anyánkkal és az Apánkkal ünnepelni.

Gyorsan cselekszem, talán meggondolatlanul.

A konyhapulton képernyőjével lefelé heverő telefonomat kapom a kezeim közé és felhívom Csongit.

– Ugye mégsem jó a kilenc óra? Vagy egyáltalán nem akarsz velem bulizni? Nem gond, megértem. De ha gondolod, hívhatod a barátnőidet is. Nem kell kettesben lennünk – anélkül, hogy beleszólnék, sorra veszi a hülyeségeit.

– Neked is szia, kedves Csongor!

– Bocsi, szia! – nevet fel erőtlenül. – Tudod, elkapott a hév.

– Csak a szokásos – cukkolom. – De nem azért hívtalak, hogy lemondjam a programot.

– Hát akkor? – érdeklődést vélek felfedezni a hangjában.

– Csak át akarom szervezni. Mit szólnál hozzá, ha szerveznénk helyette egy bulit nálunk? Minél előbbre.

– Hanga, ezt komolyan gondolod?

– A legkomolyabban. Még sosem gondoltam ennyire komolyan semmit.

– És mit szólnak ehhez a szüleid?

– A szüleim érdekelnek most a legkevésbé. Szóval meg tudsz szervezni egy bulit? – ránézek az órámra, melynek kismutatója egyre közelebb kúszik az ötöshöz – Mondjuk hétre?

– Rajtam ne múljon, Hanga. De biztos jó ötlet ez? Ha egyszer becsődítjük az egyetemi népséget a házba, onnan hajnal előtt senki nem távozik. Tuti ezt akarod?

– Igen. Akkor hétkor találkozunk! Ne késs!

– Nem az én szokásom... – mormogja.

– A belépő egy üveg pia! Neked is, Csongor! Puszi – majd válaszra sem várva kinyomom a telefont.

Még magam sem tudom, mi a célom ezzel a bulival. Talán felejteni akarok, talán elégtételt venni a szüleimen, hogy nem voltak hajlandók eljönni a szülinapomra. Talán mindkettő.

Vagyis tudom, hogy mindennél jobban vágyom arra, hogy csak egy estére elfelejtsem ezt a sok szart, ami mostanában ért. De emellett őszintén nem bánom, ha egy kicsit a szüleim is bosszankodnak, amint haza érnek a kis utazásukból és a ház úszik a bulizók hagyta mocsokban. Ez afféle gyerekes bosszú, kisstílű gonosztett, válasz az egyedül eltöltött szülinapomra.

Gyorsan rendet teszek a konyhában és bekapok pár falatot, habár az étvágyam az Anyámmal folytatott beszélgetés után egészen elpárolgott.

Pedig a vacsora egész finom lett, azt hiszem még a finnyás, kifinomult ízlésű, éttermi ételekhez szokott szüleimnek is ízlett volna. Kár, hogy ebből már nem esznek.

Miután úgy-ahogy csillog a földszint, felvágtatok az emeletre. Első utam a fürdőbe vezet, ahol engedek egy nagy kád forróvizet. Még másfél órám van ahhoz, hogy elkészüljek. Mi sem egyszerűbb ennél... Hajamat laza kontyba kötöm a fejemen, ruháimat egyesével levetve a kis komódra teszem. Anyámnak ez a heppje, hogy a fürdőszobai textileket kisszekrényben kell tartani a helyükön, ott ahová valójában valók. Hogy ki a bánatnak van még komódja a mosdóban, azt még csak sejteni sem sejtem.