Ange

• Huszonegyedik fejezet •

Kedves Olvasók! 

Meghoztam a legújabb fejezetet, de ismételten elég viccesen alakult a dolog, tegnap még biztos sem voltam benne, egyáltalán elkészül. Ugyanis még péntek reggel sem volt meg belőle más, mint egy árválkodó oldal. Utolsó pillanatban, tegnap éjszaka, hullafáradtan mégis sikerült befejezni, mondjuk óriási hála Dórának, a drága bétámnak is, aki még kora reggel ellenőrizte. 

Így hát sajnos nem is lett olyan, amilyet akartam minőségben, a hossza pedig szó szerint siralmas. 

Ilyen előszavakkal és persze hatalmas köszönöttel kívánok Nektek jó olvasást!

Ölel Benneteket, 

Beby 

2018.01.01.

Nem vagyok képes a beszédre, nem működik együtt a szám az agyammal. Sőt, semmilyen egyéb részemmel sem. Nem tudom irányítani a kezeimet, hogy hulljanak le a nyakából, s lábaimat, hogy vigyenek minél messzebbre innen. Gyengeségem, sőt egyenesen bűnöm színhelyéről.

– Kérlek, mondj valamit – suttogja. Arcáról még mindig nem hervadt le az óriási vigyor, habár sokkal kisebb, mint pár perccel ezelőtt.

– Mit keres maga itt? – nem tudok mást kinyögni, és leginkább ez az első, ami foglalkoztat. Még csak nem is az, hogy csodálatos, csókolnivaló ajkai az előbb az enyémeket súrolták. Mi több... Felfalták.

Nagyot kell nyelnem, hogy az előbbi emlékek pillanatnyi újraidézésétől ne sóhajtsak fel hangosan. Így persze leginkább vademberre hasonlító hang szakad fel torkomból. Csodálatos.

– Még mindig nem hagytál fel azzal, hogy magázol? Hanga, kérlek.

– Ne haragudj – össze vagyok zavarodva. Már azt sem tudom, miért kérek bocsánatot.

– Köszönöm – suttogja, és egy apró puszit hint a számra. Nem eleget időz el rajta, és ahogy nemsoká elválik tőlem, máris hiányzik.

– Miért van itt? – kötöm az ebet a karóhoz.

– Te aztán nem vagy semmi – mosolyodik el még szélesebben. – Mindent el fogok magyarázni. De azt hiszem nem most, és még csak nem is ma.

– Miért? – ártatlan képet vágok, és nagyokat pislogok.

– Nem hiszem, hogy mostanában kijózanodsz – nevet fel, és ez a hang betölti a néptelen utcát, annak ellenére, hogy a tűzijátékok dörrenése sorozatosan keresztülszeli az éjszakát.

Vehetném személyes sértésnek szavait, de valójában nem vagyok teljesen magamnál, így hát bólintok. Igaza van.

– Bemehetek? – kérdezi reménykedve és az udvar felé int a fejével.

– Nem – dörrenek rá. Egy belső hang azonnal meggátol és még homályos tudatomat is figyelmezteti a Klára néni sztorira. – Menjen el, kérem. Vagy kérlek, vagy mit tudom én – hangom keserves visításnak hat.

Kiszakítom magam az öleléséből és jobb kezemet erősen végighúzom az arcomon, egészen a hajam tövéig. Ettől a mozdulattól várom, hogy kijózanítson vagy hogy felkeljek ebből a rossz álomból. Még az sem izgat, hogy elkenem Lina kreálmányát. Teljesen kétségbeesem, hogy mit tettem.