Ange

• Tizennegyedik fejezet •

Kedves Olvasók! 

Köszöntelek Benneteket újra itt, szombathoz híven. Ismételten köszönök Nektek mindent, nagyon sokat jelentenek a visszajelzéseitek, illetve különösen jól esik, mikor teljesen új olvasók találnak rá a blogomra. Köszöntelek Titeket is nálunk!

És végül kívánok mindenkinek jó olvasást! 

Ölel Benneteket, 

Beby

2017.11.17.

Ülök azon az átkozottul puha kanapén, és csak nézem, ahogy mozog. Kezébe veszi az iPodját, leállítja rajta a zenét, majd odalép a hangszóróhoz, hogy lekapcsolja. A szobára puhán ereszkedett le a csend, hirtelen levegőt sem merek venni, úgy felerősödnek az apró zajok. Ahogy odalép a fotelhez, ahogy helyet foglalt, ahogy összefűzi ujjait, ahogy hátradől. Mindnek van valami apró zengése. A cipője tompa koppanása a padlószőnyegen, a textil súrlódása a ruhájával, két kezének összecsúszása.

– Hagyhatta volna, nekem is ez a kedvencem – jegyzem meg, majd hozzá hasonlóan kényelembe helyezem magam. Kissé hátrébb csúszom, jobb lábamat átvetem a másikon.

– Az elvonná a figyelmünket. Egymásról – szavai suttogásnak hatnak, s engem egy pillanat alatt a libabőr jár át. Még jó, hogy viselek egy fekete kardigánt a mustársárga pólóm felett.

Mi a francért kell ilyeneket mondania? Valójában lehet nem is segíteni akar rajtam, hanem egyszerűen megölni. Közel jár hozzá, annyi bizonyos.

Nem válaszolok neki, magamban inkább imádkozom, hogy az apró bőrpír minél előbb szívódjon fel az arcomról. Tudom, hogy elvörösödtem, mert a szája szegletében megjelenik egy kis csintalan mosoly.

Tudatában van annak, mit művel velem. És én akármennyire próbálom palástolni az érzéseimet, annál kevésbé működik. Kissé szégyellem is magam azért, amit a szavai, tettei művelnek velem. De mégis hogy akadályozhatnám meg, hogy remegjen a kezem vagy a lábam, hogy elpiruljak, hogy libabőrös legyek vagy hogy a gyomromban ezernyi pillangó járjon hosszadalmas keringőt?

Azzal is tisztában vagyok, hogy egy ilyen komoly férfinek közelsem kell egy ilyen kis liba, amilyen én vagyok. Ő jólmenő pszichológus, én pedig egy kis semmitérő egyetemista. Hogy közelíthetném meg azt a szintet, amit Ő? S nem mellesleg a páciense vagyok, ami egyenesen arányos azzal, hogy soha, semmilyen kapcsolat nem lehet köztünk.

De ha ezt racionálisan képes vagyok átgondolni, akkor mi a szarért nem vagyok képes irányítani a testem, amikor a közelemben van?

– Hanga, miért sóhajtozik folyamatosan? Mi a baj?

Olyan vagyok, mint egy kisgyerek, akit tetten értek. Jézusom, meg kell tanulnom palástolni az érzéseimet és a gondolataimat. Habár mindig is úgy gondoltam, hogy képes vagyok kemény burkot formálni magamra, és ezzel elrejteni a lelkemben zajló folyamatokat, ezek szerint ez nincs így.

– Csak a baj van, doktor úr – próbálok kitérő választ adni.

– Akkor meséljen, kedves Hanga. Rendeződött a viszony Csongorral?

– Péntek óta nem láttam, de valószínűleg nem is fogom. Átiratkozik Pécsre második félévtől. A vizsgákig meg már nem jön be, azt mondják – rántom meg a vállam, mintha egyáltalán nem érintene meg a dolog. S tényleg kevésbé kavart fel, mint maga a doktor úr, pedig ő még csak nem is akart bántani.