Ange

• Tizennyolcadik fejezet •

Kedves Olvasók!

Mivel a múltkor olyan későn érkezett a rész, most szerettem volna kicsit előbb kedveskedni Nektek. Igazából nem is szeretném tovább húzni az időt, ismételten csak köszönni tudom a támogatásotokat, nagyon-nagyon jól esik! 

Jó olvasást kívánok! 

Ölel Benneteket, 

Beby

2017.12.15.

A zeneszobában ülök, ujjaim a fekete-fehér billentyűkön vad táncot járnak. A teret betölti a pattogó ritmus, a lelkemet átjárja a vad dallam. Lehunyt szemekkel játszom az egyik legkedvesebb zongoradarabomat, és érzem, ahogy kissé megnyugszom. Amikor bejöttem ide, a testem remegett a dühtől, a szomorúságtól, a fájdalomtól.

Már a könnyeim is elapadtak, holott bő negyed órája csak úgy vágtattak lefelé az arcomon, hogy eltűnjenek a szürke padlószőnyeg szálai közt. Nem tehettem róla, nem bírtam lenyugodni anélkül, hogy nem ültem volna le a zongorához. Igen, így közel hajnali egy magasságában. Apám biztos értékelte...

Nagyot fújok, és levezetésképp még eljzongorázom Debussy Claur de lune-jét. Most már valóban jobb a lelkem, kissé megkönnyebbültem a zene hatására. Mindig ez van, ha nagyon zaklatott vagyok, csak eljátszom egy-két dalt, kompozíciót és máris könnyebb vagyok.

Ahogy lehajtom a drága Nagyimra emlékeztető hangszer fedelét, és kimegyek a szobából, újból eszembe jut az a levél, ami miatt ennyire zaklatott lettem. Csongi a valós érzéseiről beszélt, amit olvasni egyszerre volt frusztráló, érdekes, szomorú és egész nagy mértékben fájdalmas. A leginkább kellemetlen az egészben, hogy én sosem gondoltam rá úgy, ahogy ő rám.

Neki affajta menedék, egy baromi fontos ember voltam az életében, míg nekem az elején puszta szórakozás, s mire valóban érezhettem volna iránta valamit, a doktor úr miatt már csak búfelejtővé vált. A bűntudat akkor is, azonban ezen sorok után, most még nagyobb mértékben mardos. A hasam folyamatos görcsben van és a jól ismert gombóc is beköltözött a torkomba.

Talán írnom kellene neki, vagy találkozni vele, mielőtt még Pécsre költözik a jövő félévtől. De a bennem lévő félelem a múltkori viselkedése miatt legyőzi a kedves énemet. És talán nem is az egyetlen indok, hogy miért nem keresem fel élete talán egyik legőszintébb és legnehezebben megírt vallomása után. Tartok attól, hogy most elhinteném benne a remény apró magját, az napról napra egyre nagyobb fává nőné ki magát, és akkor újra beleesnék abba a helyzetbe, amit szeretnék minél messzebbre elkerülni. Nem akarom újra hitegetésbe, és a másodhegedűs szerepébe tuszkolni őt. Tudom, hogy el kell felejtenem Vecsei doktort, de bármennyire is próbálom, ez nem megy egy-kettőre. Ha pedig kibékülnék Csongival, úgyis csak erre akarnám felhasználni Őt. Nem vagyok képes ezt mégegyszer eljátszani, azonban azt sem, hogy más felé fordítsam a fejem a pszichológusról.

Ehhez idő kell még.

És ezt az időt nem Csongorral akarom tölteni.

Ahogy a gondolataimban elmélyedve fogat mosok, majd belépek a szobámba, az asztalon hagyott borítékot bámulom. Azt hiszem Csongi sorainak hatására egy-kettőre sikerült kijózanodnom, s most már tiszta fejjel képes vagyok gondolkodni, és megtenni azt, amit meg kell tennem. Újra kezembe veszem a levelet, majd anélkül, hogy csak egyetlen sorát is újra elolvasnám, apró darabokra tépem és kidobom a kukába.