Oliverrel hazamentünk. Vagyis nálluk. Ugyebár az is otthon van. Ezekután főleg. Noaék már pizsamában vártak minket. Mikor beléptünk a házba Noa szinte azonnal lerohanta Olivert. Majd engem is.
-Hát csak hazajöttetek. Azt hittem...
-Azt hitted itt hagylak titeket?-fejezte be Antonio helyett Oliver.
-Kicsit...-valotta be a fiú
-Tssz! Azt hiszed,hogy csak úgy itt hagynálak titeket? Viccnek is rossz.
-Hát....-helyeselt Noa-az biztos,hogy rossz lenne
-De ilyen sose lenne szóval nyugalom Noa. Tudod hogy Oliver nem megy el.-öleltem meg Noát
-És te se ugye?-nézett rám.
-Dehogy megyek. Nefélj.-mosolyogtam rá. Lassan aludni tértek. Mi vacsoráztunk és mi is alváshoz készülődtünk. Olivet gyorsan el is aludt,hisz fáradt volt és sajgott mindene. Én csak ültem a szobában. Nem tudtam elaludni. Bűntudatom volt. A Lucia és köztem lévő veszekedés miatt. Pedig Oliver szerint én semmi rosszat nem tettem. Ő reagálta túl a dolgokat. Lehet. De nekem akkor is fájt. Mi legjobb barátok vagyunk. Nem lehet emiatt haragot tartanunk. Feloldottam a telefonomat, gyorsan kikerestm Lucia nevét és hívtam is. Pár csörgés után kinyomta. Feláltam és gyorsan felöltöztem. Felvettem a kabátomat és menten is. Siettem az utcákon. Csak itt ott volt pár ember. De egy idő után ők is eltüntek. Megérkeztem Luciáékhoz. Csengettem. Egyszer. Aztán még egyszer.
-Ki az?-mormogta Luci
-Emily.-motyogtam
-Mièrt vagy itt?Hát nem a drága hősöddel vagy? Vagy megunt és eldobott? Áhh! Netalan te jöttél rá arra,hogy átcseszett. És jöttél sirni?
-Nem! Lucia kérlek engedj be és beszéljük meg ezt.
-Ne! Negyere ide! Akkor gyere ha majd rájössz,hogy ki az igazi barát!
-Ne Lucia. Kérlek várj!
-Szia!-köszönt el.
-Ne! Nememj el. Luci!-csaptam rá az ajtóra. Elment. Ő is kilépett az életemből. Mint anya. Vagy apám. És a bátyám. De talán ők nem is direkt hagytak itt. És ha direkt akkor miért? Mit vétettem? Kit bántottam? Tényleg ezt érdemlem? Ezekszerint igen. Ennyi. Ennyi jár nekem. Bárcsak tudnám,hogy hol ronottam el! Mikor? Hol? Miért? És ekkor egy kéz kapott el hátulról. Egy másik kéz a számra tapadt. Megijedtem. Elhurcoktak. Nem tudtam sikítani. Nem tudtam ütni. Teljesen tehetetlen voltam. Egy elhagyatott épületnél jártunk. Végre a kéz elengedte a szám. Ám a csuklóm nem. Négy alakkal találtam szembe magam. Hátul ujabb kettő fogta a csuklóm.
-Hát itt vagy!-szólt egy gúnyos hang. Én nem válaszoltam. Időm sem volt. Egy ütés jobb oldról. A számból és az orromból folyt a vér-Mi van? Nem lépsz semmit?!-ezután gyomorszályon ütöttek. Ezen a ponton térdepeltem az emberek előtt. Ezek után egy ujabb ütést kaptam az arcomba csak most éppen a bal oldalról. Aztán a bordám következett. Nem bírtam mozogni
-Hol van most a testőröd?! Hol van a barátod?! Nélküle már nem vagy nagymenő?! Ennyit tudsz?!-felemeltem a szemem és ránéztem a vezérre. Magas volt. Tetoválásokkal és hatalmas izmokkal. Gúnyosan nevetett majd leköpött. Egy hirtelen erős mozdulattal kitéptem a csuklóm a két szorító erős kézből. Ekkor egy erős kar kapott el és ragadta meg a vállam és tartott maga melett. A vezér kezébe egy kés került. Tudtam,hogy meg akar ölni. Biztos anya vezetője küldte rám nehogy leleplezzem őket. A vezér tett felém pár lépést és len- dítette is a kezét de sikerült odébb dobnom azt aki a vállamnál tartott fogva és rohanni kezdtem. Igaz ez nem kis fájdalommal járt de az életemről volt szó. Ekkor újra két erős karba ütköztem. Egy kés súrolta a vállam,de egy karcolásnál mélyebb sebet nem ejtett rajtam. Menekülnöm kelett valahogy. Ez nem volt kérdés. Eszembe jutottak az edzések amelyen még Oliver tanított meg verekedni. Teljes erőmből ráléptem a fogvatartóm lábára. Ijedségében elengedett mert nem hiszem,hogy számitott arra,hogy majd èn is lépek valamit. Aki elém lépet ütni akart de elugrottam és én ütöttem. Nehéz volt megvédeni magam mert hatan egy ellen(aki lány,nem mintha ez baj lenne mert tudok verekedni de akkor is. Kétszer nagyobbak voltak nállam) nem fer dolog. Már csak egy ember ált velem szemben. Kezèben egy kés. Felém ugrott én egy gyors mozdulattal kicsavartam a kezéből a fegyvert és elrohantam. Egyenesen hozzànk. Felrohantam a lépcsőn és leroskadtam anya íróasztalánál a székre és nehezen véve a levegőt átkuttattam a többi fiókot. Pisztolyok és kések kerültek elő. Az egyik késre rászáradt a vér. Fogalmam sem volt hogyan tudtam eddig itt élni. Anyámmal. De talán nem is ő az anyám? Már semmiben nem voktam biztos. Az összes holmit amit találtam beletettem az egyik táskámba és szaladtam Oliverékhez. Az ájulás környékezett a kimerültségtől és a félelemtől, de nem álhattam meg. "Nemszabad megálnod! Menj tovább! Ne álj meg! Fuss!" Csak ezek jártak a fejembe. Nem láttam merre szaladok. Az esső is újra esett. Nem kaptam rendesen levegőt. Hirtelen két karba szaladtam. Megfogta a karom én pedig sikítani kezdtem és próbáltam kikerülni a kezéből. Vergődtem a két karban az pedig nemengedett. Sírtam a dühtől, a fájdalomtól és a félelemtől.
-Cssss! Héj Emily én vagyok az! Nyugalom! Én vagyok. Oliver. Hallod? Nincs semmi baj.-magához húzott és szorosan átölelt.-Jól van nyugodj meg. Nincs semmi baj. Itt vagyok. Hallod? Nyugodj meg! Kérlek!-belekapaszkodtam a pulcsijába és lassan kezdtem felfogni a dolgokat. A felsője mostanra pedig nem csak eső hanem könny áztatta is lett. Meg persze egy kicsit véres. Megvàrta míg kissé megnyugodok és aztán a szemembe nézett.-Mi történt veled?-Nem tudtam és idekinn nem is akartam elmondani,hogy mitörtént.
-Menjünk haza!-elengedtem őt,de ezzel a mozdulattal a földre estem. Letèrdelt mellém és felemelt. Belekapaszkodtam a nyakába,de akkor eszembe jutott.
-De a te sebeid? Neked ezt nem lehet..
-Figyelj én már jobban vagyok. Sokal jobban. Most pedig hazamegyünk.-ígyhát hagytam,hogy hazavigyen. Otthon az ágyán ülve hagytam,hogy ellása a sebeimet. Félrefordított fejjel bámultam kifelé az ablakon. A hold bevilágított az ablakon. Percek töredéke alatt játszódott le bennem minden ami most történt. Nem fordíthatom vissza a dolgokat. Nem változtathatok ezen. Már megtörtént.
-Oliver.-néztem rá
-Hmm.-nézzet rám ő is
-Most már teljesen benne vagyunk a bajban.
