Reggel Oliver ágyán ébredtem, az említett személy pedig a padlón terült el. Sok erőfeszítésembe került,hogy ne nevessem el magam. Hason feküdt,szemében pedig a rakoncátlan fekete hosszú tincsei hullottak. Felültem az ágyon és az ablakon bámultam kifelé. Tekintetem céltalanul bolyongott fák,utcák és emberek között. Eszembe jutottak Ianék. Ian és Diégo szintén olyan mintha a testvéreim lennének. Biztos felfog nekik tűnni nekik,hogy nem mentünk suliba. Igaz is,már hogyne tűnne fel nekik,hisz mindig minden eggyes szünetben együtt lógunk és hülyülünk. Álltalában Luci nélkül
Igen. Luci. Annyira sose jött ki a haverjaimmal. Ő kicsit más. De ezért is egészítettük ki egymást. Ès emiatt veszhettünk össze annyiszor. De ezek a "veszekedések" csak pár percig tartottak. És ezt hiszem sosem gondoltuk őket komolyan. Aztán bejött a képpe közénk Oliver. Azzonnal megtaláltuk vele a közös hangot. Évekig minden rendben is volt,de aztán egyszer csak összevesztek. Senki nem tudja min, és nem is szeretnek beszélni róla,ígyhát nem firtatom a dolgokat. És azóta ingadoznak köztünk a dolgok. Luci eléggé ingerlékeny lett. Akármiről is legyen szó. Oliver és èn viszont azt hiszem még mindig nagyon jóban vagyunk. Csak mostanában egyre hallgatagabb és kicsit magába is fordult,de azt hiszem semmi komoly baj nincs. De velem annál több van. Talán ki kéne ebből hagynom Olivert. Nem akarom valami komoly bonyodalomba keverni. Elég ha én leszek benne nyakig.
Kicsit elszomorodtam emiatt a gondolatok miatt de aztán újra Oliverre néztem aki most a hátára fordult és szájában a hajával motyoga szuszogott tovább. Ismét sok erőveszítésembe került,hogy ne nevessem el magam. Mikor oldalra tette a kezét láthatóvá vált az oldala. Már nem volt annyira csúnya de biztos fájt még. Hogy is hagyhattam,hogy tegnap este ölben hozzon haza?! Igazán nem kelett volna hagynom. Oliver újra mocorogni kezdett. Én felálltam az ágyról,bár kicsit megszédültem,de kibotorkáltam a konyhába. A pulton egy cetli várt ismerős írással. Gyorsan olvasni kezdtem.
Jóreggelt Oliver és Emily!
Tegnap biztos későn értetek haza. Remélem jól aludtatok. Mikor mi felketünk még aludtatok úgyhogy nem keltettünk fel titeket. Elég rosszul néztetek ki. Főleg te Emily. Anya már reggel sem volt itt. Na mindegy. A lènyeg,hogy elmentünk Noával az iskolába. Velünk minden rendben. Reméljük veletek is. Mi majd jövünk. Délután találkozunk.
Antonio
Halvány mosoly ült az arcomra. Kinyitottam a hűtőt és reggeli után kutattam benne. Mikor végeztem az evéssel megkerestem a táskámat és a tartalmát a kanapéra pakoltam. Az nem lehet,hogy ezeket anya használta. De mégis. A csúf igazság. Visszapakoltam a dolgokat a táskámba és feloldottam a telefonomat. Luci nem írt. Meg se nézte az üzeneteket. Hiányzott. Oliver még mindig aludt. A mobilom üzenet érkezesét jelezte. Azt hittem Luci az. De nem. Viszont azt hiszem kellemesen csalódtam.
Ian: Szia! Hol vagy már? Kinn várunk a ház előtt! Nem jössz le?
Én: Nem nem vagyok otthon. Olivérnél vagyok.
Ian: Miért? Csak nem szerelem😂
Én: Teljesen hülye vagy😂 nem amúgy történt egy kis probléma
Ian: Mi a baj? Ugye semmi komoly?
Én: Hazudnák ha azt mondanám,hogy semmi baj.
Ian: Azonnal megyünk
Számítottam arra,hogy majd így reagálnak, de mégis meglepett. Néha ennyi év után is megtudok lepődni rajtuk. Ian tényleg nem viccelt. Alig öt perc múlva az ajtót verték.
-Fiúk! Csend legyen már! Oliver még alszik.-nyitottam ajtót. Két csuromvizes emberrel találtam szemben magam. Lihegve estek be az ajtón.
-Na ne csináljátok,hogy tőlem egészen idáig futottatok-néztem végig rajtuk.
-Miért? Nem látszik?-mutattott végig magán Diego. Hosszú tincseit egy gyors kèzmozdulattal a helyère rakta. Közepes magasságú,szèp barna bőrű fiú. Fülèben fülbevaló csillogott. Szemöldökèn egy règebbi seb hege maradt meg. Szeme sötèt ès csillogó.
Iannak nincs olyan hosszú haja mint Diegonak,ám pár rakoncátlan fekete tincs mègis a szemèbe hullik. Az ő szeme zöld. Neki nincs fülbevalója viszont ott van a vadító mosolya amièrt a suliban minden lány bolondul.
-De igen. Na gyertek.-zártam be az ajtót. -Mi lesz a vizes pólótokkal?
-Semmi. Majd megszárad!-vette le az említett ruhadarabot és rátette a radiátorra.-Na halljuk mi a gond.
-Mondom csak csendesebben mert Oliver alszik.
-Emily?! Mi történt.-nézett vègig rajtam Ian.
-Ez történt velem tegnap. Igazából ez egy hosszú sztori.
-Nem baj. Van időnk.-nézett rám Diego
-Azt,hogy tegnap mi történt azt én is szívesen meghallgatnám.-állt a fiúk közé Oliver.
-Csövi Oliver-köszönt neki Ian
-Hajjj! Jó. Akkor legyen.-és elmondtam nekik az egészet. Attól kezdve ,hogy megtudtam mi anya egészen addig,hogy elindultam Lucihoz és ,hogy Oliver hazahozott.
-Ez...ez nagyon durva!-fakadt ki Diego
-Tudunk valamiben segíteni?-kérdezte aggódva Ian
-Lehet de nem akarom,hogy ti is baja kerüljetek. Elég,hogy Olivert belerángattam ebbe az egészbe.-fel álltam és járkálni kezdtem a nappaliban.-Nektek most ebből ki kell maradnotok.-valamiért egyre idegesebb lettem
-De segítenünk kell. Ő az anyád Emily és....
-Igen Ő az anyám! Ez az! Jól ismer engem tudja mivel lehet legyőzni engem,ezért....-beleboxoltam a falba. Diego hátulról elkapta a csuklóm és magafelé fordított.
-Diego ez fáj!-kiáltottam fel.
-Bocs-lazított a szorítàsán.-De most idefigyelj Emily! Engeded,hogy segítsünk vagy ha nem akkor mi magunk mászunk bele az ügybe. Érted? A bátyjáid vagyunk,te meg a kis hugunk. Nem emlékszel miben eggyeztünk meg évekkel ezelőtt? Miben esküdtünk?-nézett rám Diego komoly tekintettel.-Nem akarjuk,hogy neked valami bajod essen.
-Tènyleg segíteni akarunk-lépett oda Ian
-És fogunk is-folytatta Oliver. Kifújtam a tüdőmben benntartott levegőt és három barátomra nézve szóról szóra eszembe jutott a nap amikor tettünk egymásnak egy ígéretet.
Egy nyári nap volt. A focipálya korlátján ücsörögve pihentünk.
-Jó nekünk így együtt.-jegyezte meg Diego.
-Jó bizony-lógott fejjel lefelé a korlátról Oliver. Mi ketten Iannal egymás hátának dülve mosolyogtunk.
-Eltudnátok most képzelni az életeteket úgy,hogy nem ismenénk egymást?-kérdeztem.
-Tènyleg. Mi lenne?-gondolkodot el Diego
-Hát én tudom mi lenne haver. Nyugodt èletünk.-röhögte el magát Oliver.
-Mi lenne ha tennénk egy ígèretet?-vetette fel az ötletet Diego
-Mire?
-Arra,hogy mindig testvérek maradunk.
-Testvérek?-kèrdezte Oliver és Ian egyszerre.
-Igen. Gondoljatok csak bele. Nem olyan mintha testvérek lennénk?-vigyorodott el Diego.
-De végül is olyan.-helyeseltem.
-Na akkor skacok! Benne vagytok?-összenéztünk a fiukkal és igenlően bólintottunk.
-Igazából mindig is akartam egy bátyust.-nevettem el magam.
-És így kapsz hármat is-mosolygott Oliver.
-Na akkor?-sürgetett Ian
-Akkor álljatok fel és esküdjetek,hogy mindig testvérek maradunk. Először is:esküsztök,hogy ha az egyikünk bajba kerül segístetek neki?
-Esküszünk-mondtunk kórusban
-Másodszor: mindig elmondjátok,ha valami baj történik veletek?
-Igen.
-És harmadszor...,hát harmadik pont vagy nincs,vagy elfelejtettem.-nevette el magát Diego.
-Na akkor mostantól testvérek vagyunk végre?-karolta át a vállam Oliver.
-Igen. Na gyere hugi.-karolt át Ian is.
-Hova megyünk?-karolt át hátulról Diego
-Tudjátok mit?-karoltam át én is a két oldalamon álló bàtyjámat-menjünk az orrunk után.-nevetve hagytuk el a focipalyàt.
-Legyen. Segítsetek de akkor engedjetek el mert már fáj az oldalam. -sziszegtem a fogam között.
-Tènyleg. Bocsi. De ugye jól vagy?-aggodalmaskodott Ian.
-Persze. Minden rendben.
