Átázva,kimerülve,deszkával a kezemben szaladtam át a városon. Nem figyeltem a lámpákat csak rohamtam. Majd megláttam Olivert aki szintén csurom vizesen,rövidujjúsan ballagott az utcán. Valmi nagyon nem stimmelt. Siettem,hogy utolérjem.
-Oliver várj! Kérlek várj meg.-mikor odaértem mellé megfogtam a vállát és magamfelé fordítottam. Nem nézett a szemembe. A cipőjét bámulta. Tudtam miért.
-Verekedtél....?-a hangom elcsuklott. A homlokán egy szép sebből folyt a vér. A szája elcsattant. Az orra pedig szintén vèrzett egy kicsit.
-Kik? Mikor? Miért? Olivér jól vagy?-nagy levegőtt vett ám erre nagyot szisszent.
-I-gen...vagyis...ssz...nem....igazából régóta ezzel a bandával gyűllik meg a bajom....már régóta...megy ez így.
-Nekem miért nem mondtad?
-Mert...ssz...nemakartam,hogy agódj...-halvány félmosolyra húzta a száját és magához ölelt,mert talán látta,hogy percek kérdése és összeesek.
-Én bocsánatot akarok kérni...azért ami Lucinál történt...én...nekem kicsúsztak a kezemből a dolgok. Annyira sajnálom. Én nem így akartam...kérlek bocsáss meg-a szemebe nézett és láttam a szemében az értetlenséget.
-Neked nincs miért bocsánatot kérned. Te semmi roszatt nem mondtál. De megbocsájtok,bár nincs mit.-még szorosabban magához ölelt. Éreztem hogy minden egyes mozdulata fáj,és,hogy a lélegzetvétele is szúr,de azt is tudtam,hogy semmi pénzèrt nem engedett volna el. Most nem ő maga volt az első számára hanem én. Mint ez sokszor volt.
-Gyere. Menjünk haza. Nállunk-mosolygott a szemembe. Elindult de láttam,hogy ez így csak kínlódás.
-Várj...-átkaroltam a derekát és a kezét a vállamra tettem-így talán jobb.-mosolyogtam rá. Lassan haldtunk az utcákon. Az eső csak zuhogott egyre nagyobb villámokat szort az ég,és egyre fülsöketítőbb menydörgéseket halottunk. Volt mikor az ijedségtől összeretzentem. Ilyenkor Olivér csak mosolygott rám.
-Nefélj. Itt vagyok veled. Nem lesz semmi baj.-ilyenkor csak én is mosolyogtam rá. Amikor elmondtam,hogy ettől rettegek(a pókokat leszámítva,na meg a magányt) nem nevetett a szemembe. Meghalgatott. És ez jól esett.
Olivèrnek sem könnyű az élete. Az apukája még régen meghalt. Mint említettem két testvére van. Tizenkét éves Antonio és nyolc éves Noa. Az anyukája sokat jár munkába és annyira nem törődik Oliverrel. Állította,csak azért mert nincs ideje...de ennek szerintünk ehhez semmi köze. Oliver valahogy sose érezte azt hogy kell valakinek
Aztán jöttem én. Megismerkedett Lucival. Minden szép és jó volt de aztán összevesztek Luciával. Senki nem tudja pontosan min,de talán ez most már nem is fontos. Csak azt szeretném,hogy neki is jó legyen. Neki jobb jár ennél,csak ő ezt sose kapta meg.
Megáltunk a kapu előtt és elvettem a kulcsot Olivértől.
-Gyere. Megkeressük anyudat. Csak ne fogja hagyni,hogy így legyél. Biztos elvisz orvoshoz.
-Áh! Látott már így és nem csinált semmit. Majd túlélem ezt is valahogy...ssz...mint az eddigi összest is.-kinyitottam az ajtót és ledombtam a földre a táskám és a deszkám. Oliver leült ès lerugta magáról a cipőt èn is ezt tettem. Aztán beléptünk a konyhába. A konyha egybe van nyitva a nappalival. Onnan nyílik ajtó a hálószobákra és a fürdőszobára. Antonióék épp tévét néztek ám amint meglátták Olivert feláltak és megölelték.
-Sziasztok! Ssz...csak óvatosan légyszives Noa.-sziszegett Olivér
-Megint verekédtél?-nézett rá Antonio .
-Ezt meg honnan veszed?-jászotta Oliver,hogy ő bizony semit nem tud.
-Oliver ezt a vak is látja.-mondta szemrehányóan Antonio-Mellesleg nem vagyok hülye. Tizenkét éves vagyok. Ennyit én is látok.-és mérgesem visszaült a TV-elé.
-Noa. Kérlek ülj le te is . Mindjárt jövök és mindjárt előkészítem ebédet is. Csak vàrj egy kicsit. Jó?- bekisértem Olivert a szobájába. Leült az ágyra és én pedig kerestem egy rövidujjut és egy melegítő nadrágot. Majd a füdőben gyorsan letusoltam és leültem Oliver mellé. A felsőjét levette és látthatóvá vált az oldala. Óriási véralafutást láttam. Nagyon csúnya volt. Oliver eldőlt az ágyon és lehunyta a szemét. Reméltem alszik egy kicsit és pihen egy jót.
Én kimentem a konyhába és megmelegítettem az ebédet Noának és Antonionak.
- Antonio!
-Hm?-nézett rám a fiú
-Kérlek neharagudj Olivérre. Csak jót akar neked. Hidd el. Csak védeni akar. -Antonio csak halgatott majd bólintott.
-Nem haragszom rá. Csak legyen vele minden rendben. Segítesz neki?-nézett rám könyörgően.
-Persze! Ne félj. Bízd rám. Te meg vigyázz a hugodra jó?
-Igen.-és folytatta a palacsinta elpusztítását. Noa odajött hozzám és megölelt.-Te vagy a mi anyukánk- ez nagyon jól esett. Visszaöletem Noát és rámosolyogtam.-Nefélj. Minden rendben lesz.-visszamentem Oliver szobájába és leültem mellé az ágyra.
"Minden rendben lesz-járt ez a fejemben- remélem..."
Remélem tetszett. A helyesírási hibáker bocsánat. 😅
