Három Kívánság

Steven Clark - 4.

A hír, miszerint én vagyok Steven Clark, a suli legmenőbb pasijának a rajzán, gyorsan elterjedt. Egész nap értetlen emberek arcát kellett néznem. Mindenhol gyilkos pillantások vájtak lyukat a hátamba, rosszabb esetben az arcomba. A végzetem még nem ért el, vagyis Steven Clark. Próbáltam kerülni a nyuzsgéssel való helyeket. Nem jártam a menzán, az udvaron (Steven Clarkék mindig ott bandáznak, pontosabban a kosár csapat tagjai) se és az aulában sem. Az egész napomat a lány wcben töltöttem Rachellel. Néha hallottunk pár nem éppen szép kifejezést rám, ami szíven ütött. Még Emily is, pedig egyszer segítettem neki a francia házit megcsinálni :(. Hatodik órában a mellékhelyiségben üldögéltem, megvártam még öt perc eltelik a tanórából. Felkaptam fél vállamra a táskám és gyors léptekkel hagytam el az épületet. Már majdnem kiértem, mikor:

- Szóval te vagy az..... - megfordultam és láttam. Láttam, ahogy lazán sétál felém Steven Clark. Beletúrt a sötét hajába és bambán nézett tovább. A szemem egyszer se vettem le róla.

- Ki? - kérdeztem határozott hangon.

- Akit lerajzoltam. De ezt már úgy is tudod - az arcáról nem tudtam leolvasni semmit.

- Nem tudom. Talán - úgy fejeztem ki magam, hogy ne legyen egyértelmű.

- A rendőrös sztorival mi legyen? - kérdezte már egy apró mosollyal a száján. Ez zsarolás. Ez teljességgek zsarolás. Egy erőltetett vigyort vett fel az arcom és kínosan elnevettem magam.

- Miről beszélsz? - kezdtem kizökkenni a szerepemből.

- Akkor gyorsan kiírom a suli honlapjára a s...... - gyorsan befogtam a száját. Mire ráeszméltem mit csináltam késő volt. Ez egyértelművé tette, hogy én voltam az a lány akit aznap éjjel látott. Elkaptam a szájáról a kezem és láttam, hogy az arcára óriási mosoly húzódik.

- Ne mondd el senkinek! - parancsoltam neki.

- Miért, mi lesz akkor, ha elmondom? - ezzel megfogott.

- Talán nem foglak utálni? - ez eléggé szar érv volt.

- Elutasítva - válaszolta flegmán.

- Mit csináljak, hogy ne mondd el? - kérleltem.

- Elviszel a vasútállomáshoz és lehet 3 kívánságom - jelentette ki.

- A kívánság mit takar? - félve kérdeztem meg, mert minden kitelik ettől a sráctól.

- Meg kell csinálnod, amit mondok - perverz mosolyra húzta a szályát.
- Legyen - nyújtottam a kezem az egyesség megkötése érdekében.

- Rendben Zoe Mitchell, észben tartom - utána gyors mozdulattal megfordultam és faképnél hagytam. A buszmegallóban ücsörögtem és az előbbi szituációra gondoltam vissza. A hideg is borsókázott a hátamon, mikor Steven Clark a fehér fogait csillogtatta meg felém. A gondolkodásból kizökkentett az egyre jobban hulló esőcseppek zaja. A buszmegálló hiányos tetővek rendelkezett, ezért pár perc alatt csurom vízes lett a ruhám. Hirtelen egy szürke autó állt meg előttem, amiből az előző csillogó fogsorral találtam szemben magam.

- Pattanj be! - a kezével az anyósülésre mutatott.

- Nem kösz - utasítottam el, ezt a nagyszerű ajánlatot. A dühöm nagyobb volt, mint a kényelemre vágyásom.

- Na, gyere már! Nem erőszakollak meg, ha ettől félsz - a végén egy aprót nevetett.

- Először és utoljára! - megforgattam a szemeimet és behuppantam a meleg autóba.

- Hová legyen a fuvar? - a haját egy gyors mozdulattal megigazította, amitől a hajtincsei borzosan csúsztak vissza az ébenfekete szemeibe.

- Tudjuk le a megegyezést - a bal kezemmel megtámásztottam magam és az esőcseppeket néztem és szurkoltam az egyiknek, hogy hamarabb follyon le, mint a másik.
A vasútállomáshoz közel leparkolt és kiszálltunk az autóból.

- Gyere utánam! - utasítottam és rögtön a megszokott háztömbbe vezettem. A repedésekből csepegtek az esőcseppek. A rozsdás lépcsőn még jobban vigyáztam, nehogy elcsússzak - Ez lenne az. Nézz körül, aztán indulás! - a körmömet nézegettem, de közben nagyon figyeltem minden mozdulatát. A haja vízes lett, mint nekem, de lefogadom, hogy ő jobban nézett ki, mint én.
A falat kémlelte, amit Rachellel graffitiztünk tele.

- Mehetünk - az ajtó felé vette az irányt.

- Ennyi volt? - azt hittem, hogy nem csak öt percet leszünk itt, elégge furcsáltam.

- Ja - mondta flegmán és előrement az autóhoz. Beszálltam az anyósülésre és bekapcsoltam a rádiót. Az egyik kedvenc számom ment a rádióban, Guns N' Rosestól a Sweet Child O'Mine. Dúdoltam a dallamot és a fejemben közben a szöveget mondogattam.

- Ismered? - kérdezte Steven az utat figyelve.

- Még jó hogy. Imádom ezt a számot - néztem rá.

- Meglepő, hogy egy lány szereti az ilyen zenéket. Miket tudok meg rólad. Szereted a rockot, tudsz rajzolni és nem mellesleg esténként rendőrök elől menekülsz - az arcán egy kis mosolyt véltem felfedezni.

- Én is sok mindent tudok rólad - visszatértem az eredeti pozíciómba.

- Igen? Például miket? - kérdezte érdeklődően.

- Tudsz rajzolni, jól zsarolsz és nőcsábász vagy - az utat kémleltem, nehogy lássa, hogy mosolygok - Itt vordulj jobra! -mutattam az útra. Bevette a kanyart és már az utcánkban voltunk.
- Azt hittem nagyobb szám lesz a grafittis helyed.

- Hinni a telmplomban kell. Az a ház - mutattam a földszintes házra. Lassan befordult a hídra a porsche autójával. Kipattantam az autóból és mielőtt becsaptam volna az ajtaját, megköszönten a fuvart. A bejárati ajtóhoz siettem, ő addig a kocsival lassan kitolatott. A telefonomon rögtön írtam Rachelnek, hogy most rögtön beszélnünk kell. Felhívtuk egymást és 2 óráig beszéltünk. Elpanaszkodtam, hogy mennyire seggfej és hogy kikészít, meg a fogadásunkat is.

(2018.03.30)