Az ösztön szava

2.fejezet

Utálom az iskolát. Itt minden olyan hangos..Alig négy hónapja járok ide és még mindig nyugtalanít a sok tini. Hála istennek még két és fél hetet kell kibírnom.
A szekrényembe épp a matematika könyvemet raktam vissza amikor az iskola nagymenői beléptek az iskola folyosóra. Pia és foci általi izzadság veszi körbe őket. Néha azt kívánom bárcsak fele annyi érzékkel rendelkezzenek, mint a farkasvérűek. Úgy talán rájönnének mi mit érezhetünk és mit át nem élünk velük egy közösségben. Talán még a dezodorra is rászoknának. Lezárom a kis szekrényemet és elhaladok előttük mielőtt végig kell néznem ugyanazt a jelenetet amit minden egyes nap leművelnek ezen a folyosón elhaladva. Első hetekben még képes voltam végig nézni, ahogy az itt tanulók többsége nyálcsorgatóan nézi a "menőket" és arra vágyódik, hogy közéjük tartozhasson. De hamar meguntam. Az emeletre vezető lépcsőhöz tartottam, amikor beleütköztem a suli alfa hímjébe. Leo Stone. A suli nagymenőinek nagymenője. Éltanuló, kiváló sportoló, kedves és még jó képű is. Társadalmunk tinilányainak álma. Észrevétlenül akartam elslisszan mellette, de mosolyogva rám köszönt.

- Hé, Luna! Legyen szép napod! - mosolygott kedvesen. A meglepettségtől pillanatig haboztam.

- Kösz, neked is! - mondtam félmosollyal. Ha nem tudnám, hogy ember még talán kedvelném is. Együtt van néhány óránk. Olyankor mindig kedvesen megkérdezi segíthet-e valamiben. Én mindig megrázom a fejemet. De nem adja fel. Ő továbbra is kedves és minden reggel ugyanitt köszön. Ugyanazzal a szép mosollyal. Tipikus az a srác akit boldogan bemutatsz a szüleidnek vagy a barátaidnak, mert őt mindenki szereti. Az én esetemben egy bökkenő van...nekem egyik sincs a felsoroltakból.

A harmadik órámon is túl voltam. Az ebéd szünetben meglátogattam a könyvtárat. Ott mindig nyugalom van és nem készülnek ki a maradék érzékeim sem. 20 perc csend és nyugalom. Elég ahhoz, hogy kicsit lazítsak. Aztán váratlanul leül valaki elém. Kinyitom a szememet és csodálkozva állapítom meg, hogy Leo csatlakozott. Körbe nézek és feltűnik, hogy egyáltalán nincs senki itt rajtunk kívül. És Leo Stone mégis mit keres ebédidőben a suli könyvtárában? Ahelyett, hogy bandázna a sportolókkal és a menő lányokkal? Sehogy sem tetszett ez nekem.

- Segíthetek valamiben? - húzom fel a szemöldökömet.

- Ami azt illeti pontosan ezt akartam én is kérdezni. - mosolygott vissza rám. Aztán sötétbarna hajtincse rakoncátlanul a szeme elé csúszott. Felnevetett és beletúrt a hajába. Az emberek mióta örülnek olyan apróságnak mint a szembe húló haj? Sehogy sem értettem. Főleg azt nem, hogy még is miben akar segíteni és mit keres itt. Az én menedékemben.

- Nem értelek. - mondom röviden

- Együtt járunk kémiára. És feltűnt, hogy mostanában nem igazán teljesítesz...valami jól. Igazából nem csak kémiából, de történelemből és biológiából sem vagy a toppon. És az elég jól ment neked. Ha nem a legjobban.

- Mostanában...kimerült vagyok. - mondtam ami az eszembe jutott. Bár nem volt nagy hazugság. Az elmúlt két hétben folyamatosan kimegyek a sziklákra a holdat nézni és csak napkeltekor megyek vissza a házba.

- Oh, megértem. De gondoltam, mi lenne ha néha össze ülnénk. Segítenék.

- Korepetálnál. - mondtam ki egyenesen amit ő csak körülírva tett meg.

- Igen. - mondta félénken.

- Köszönöm, nagyra értékelem. - kaptam fel a táskámat és felálltam. - De nincs szükségem délutáni napközire. - mosolyogtam. - Remélem megérted.

- Na nem jó a délután akkor kora este is megoldható.

Megráztam a fejemet.

- Aranyos vagy, de lógj inkább a haverjaiddal.