Az ösztön szava

1.fejezet

Hegyezem a fülemet, de semmi. Szippantás a levegőbe. Semmi. Semmit nem érzek az égadta világon a kávé és a fánk harmonikus illatától. Eltakarom a szememet az ablakon beszűrődő napfény elől. Nyugtalanít az emberlét. Valahogy régen nem hiányzott annyira a bunda. A négykézláb járás meg főleg. De mióta mind ezt elveszítettem valahogy semmi sem hagy nyugodni. Hiányzik az éjjeli szellő az arcomból. A Hold fénye akkor sokkal szebben csillogott. Mélyet sóhajtok és leteszem a pénzt az asztalra és kilépek a hideg levegőre. Emberként ójkor a hideg problémát jelent. Bár a többi ember valószínűleg még akkor is fázik, amikor nekem csak enyhén hűvös az idő. Habár a képességeimet elveszítettem, de ami születésemtől kezdve adottság az enyhén megmaradt. Sosem szerettem a túl meleget. Genover jelenlegi évszaka szerint pedig nagy hőhullám várható.
Az erdő széli lakásom felé haladok amikor liba bőr fut végig a nyakamon. Nem kell nagy képesség, hogy tudjam egy olyan van itt. Próbálom beazonosítani, de emberi érzékekkel mindenütt csak embereket látok. Gyorsra veszem a tempót és megkönnyebbülten zárom be a dupla záras acélajtót. Odalépek az ablakhoz, hogy kileshessek a rolón. Csak egy öreg néni kel át az úton, de aztán az erdő szélén a fák között elhaladó feketeség felkelti a figyelmemet.

- Már nappal is? - lépek hátra.

Próbálom fokozatosan venni a levegőt, de csak még szaporábban kapkodom azt. Aztán arra gondolok, hogy semmi rossz nem történhet amíg nem szereznek rólam tudomást. Elég volt egyszer elkövetnem egy kis hibát.

Alig vártam, hogy feljöjjön a Hold. A levegő már sokkal hűvösebb volt amikor kiléptem a menedékként szolgáló házból és bevetettem magamat az erdő sűrűjébe. Kis séta után végre elérkezem a kedvenc helyemre Genoverben. Egy kis szakadék felett ér véget a valaha volt kis területem. Vagy is a terület amin éltem. Pontosan a határral egy pontban áll ki egy kis szikla. Akárcsak egy terasz amit ide építettek. Kiülök és csak lógatom le a lábamat. Mélyet szippantok a levegő. Telihold van. Így minden más. Veszélyes ide kint lennem, de a ilyenkor a Hold szavai hangosabbak mint máskor. Zörgés hallatszik a bokor mögül. Meg kéne ijednem, de én csak türelmesen várom támadómat. Egy aranybarna színű szempár világít a levelek közül. Ellenségesről pillanatokon belül barátságosra vált át a tekintete. Hamarosan a hold fényében kirajzolódik szürke barátom alakja.

- Szervusz Wolfie! - mosolygok rá. A hegyi farkas szép lassan kecses mozdulatokkal lépked felém. Leül mellém a sziklára és jobb oldalával nekem támaszkodik.
- Hiányzott az erdő. - felelem halkan. - Tudom, úgy gondolod képes vagyok rá. De az ilyen percekben teljesen máshogy érzem. Néha úgy érzem...hogy lehet ott akkor másképp kellett volna döntenem.

Lágy könnycsepp folyik végig arcomon. Wolfie felnéz az égre és hangos vonyításba kezd. A Holdra nézek és beszívom a természetfeletti energiákat. Vagyis hát...nem is olyan természetfeletti. Pillanatokon belül több farkas hangja is hallható a távolból. Wolfie mélyen a szemembe néz. És ahogy azokat az arany szemeket nézem pontosan tudom mire gondol. Hogy nem vagyok teljesen egyedül.

Sziasztok! Ez hát a "bevezető rész". Remélem tetszeni fog ez a sztorim is. Vissza jelzéseket szivesen fogadok. Votolni ér!😅

Puszi, Calipso!❤