Az ösztön szava

6.fejezet

Leó az nap éjjel haza sem ment. Kérte, hogy meséljek neki a régmúltról. Főként az emberek és a farkas vérűek háborúja tetszett neki. Milyen furcsa is. A farkasvérűek leszármazottjai mind ismerik a múltat...de az emberek nem is hallottak róla. Hisz hogy is hallottak volna...már rég történt az, hogy a farkasok elrejtőztek és az lett bemesélve az embereknek, hogy csak legenda az egész. Évszázadokkal később meg már szinte alig van pár ember aki hallott ezekről a legendákról. Pedig ha tudnák az őseik mekkora csatákat szerveztek a farkasok ellen...addig a napig amíg nem született meg az első fehér farkas. Kiváncsi lennék...vajon az előző fehér farkas volt az édesanyám? És ha igen mi történt vele? Miért hagyta, hogy bezárjanak? Vagy megölték a harcban a születésemkor? Vagy egyáltalán ki volt ő? Semmit sem tudok a származásomról. Csak azt ami a falkák között terjeng. De a fehér farkas legendájával nem sokra megyek. 

Leó sokat kérdezett...szinte be sem ált a szája. Ő kérdezett, én válaszoltam. Aztán megmutattam neki azokat amiket még soha senki nem látott Wolfin kívül, a sebhelyeket amiket Jefferson okozott a támadáskor. A sebhelyeket amik bebizonyítják, hogy mindig résen kell lennem. Ahogy Leó hozzájuk ért, úgy éreztem magamat mint egy könyv amit a lelkes olvasó csodálva tanulmányoz...de ebben a legfurcsább az volt, hogy kicsit sem éreztem magamat védtelennek. Valahogy jobban esett a közelsége mint eddig. Most, hogy tudta az igazságot azt hiszem közelebb kerültem ehhez az emberhez mint valaha. 

A napok könnyebben telltek. Leó sokat segített és így, hogy tudta az igazat nem kérdezősködött amikor furcsán viselkedtem. Sőt elmondása szerint, nagyon csodálja a képességeimet...vagyis hát ami megmaradt belőlük. 

- Most is vannak körülöttünk? - kérdezte a szekrényemnek dőlve. Körül néztem és bólintottam. 

- Itt jönnek. - mutattam a suli lánybandájára. 

- A szurkolólányok? - vonta fel a szemöldökét. - Biztosan nem tévedsz? - nézett rám. Megráztam a fejemet. 

- Szerinted miért szeretik uralni az iskolát és a pálya szélét? - néztem a szemébe. - Farkasvérű mind. A képességeik miatt vannak elragadtatva maguktól...de igazából egy sima snasz szürke hegyivér van bennük. Szerintem még bundát sem öltöttek eddig az életükben. De mégis nagyon is tisztában vannak a képességeikkel. 

- De mégis hogyan? - kapta rám a tekintetét majd a lányokra. - Azt mondtad falkában jártok, pont mint a farkasok is. Mármint az igazi farkasok.

- Sok falka van erre. Biztosan leszármazottak. Vagy szánkivetett farkasok leszármazottjai. 

- Kitagadták őket? 

- Az őseiket valószínűleg. Előfordul, hogy bizonyos parancsmegtagadásoknál nem tépnek cafatokra, hanem "maguktól" válnak ki a farkasok a csapatból. 

- Ez olyan önszántukból történik, mint amikor Lenin tanár úr azt mondja aki akar írhat dogát, aztán eléd rakja, hogy írnod kell? 

Elmosolyodok és bólintok. 

- Igen, olyan. Jól levontad a következtetést. 

Hetek óta most először járok idekint. Wolfival a szokásos kis szikánknál találkoztam. Leültem a szikla szélére és néztem a hold fényét. Mélyet szippantottam a levegőbe. Hiányzott az erdő. Jól tudom, hogy Wolfi aggódik, hogy idekint tartozkodom. Hiszen együtt nőttünk fel. Mindig is itt voltunk egymásnak amikor csak kellett. Mióta Wolfi velem van soha nem szakadtunk el egymástól...De most már csak pár hetünk maradt a szuperholdig. És ha az eljőn Jefferson a csapataival együtt elérnek hozzám. És a háború elkerülhetetlen lesz a farkasok és az emberek között. Egyedül képtelen leszek megállítani...de kötelességemnek tartom megpróbálni. Hiszen az én hibám miatt vagyunk most itt. A hiba ami a saját végzetemhez vezetett. 

- Tudod Wolfi..sok évet megéltem már..sok harcban vettem részt. A harcok során meg kellett tanulnom, hogy az élet véges..Sosem féltem a haláltól. Hideg vérrel végeztem a célponttal és a saját életemet sem féltettem, ha arról volt szó. De ez úttal félek, hogy elvesztek olyat ami nagyon fontos a számomra...és ez az érzés halálra rémít.

Ekkor ágak reccsenése hangzott fel a sötétből. Wolfi vicsorítva állt az utamba felkészülve a támadásra. De aztán nem az lépett elő akire leginkább számítottunk.

- Leó? Te mégis mit keresel itt? - léptem előre.

- Becsöngettem, mert láttam a villanyokat. Nyitva volt az ajtó, de te nem voltál sehol. Aggódtam, hogy hol vagy. Aztán emlékeztem erre a helyre amiről meséltél. Nem tudtam ott maradni és várni rád, úgy hogy nem néztem meg itt vagy -e. 

- Elég veszélyes itt kint neked. - néztem rá, aztán megráztam a fejemet. Rámutattam a mellettem lévő helyre. Leó megsimogatta Wolfi fejét, aki elállt így az útjából és oda engedte hozzám. Leó leült mellém a szikla szélére és felnézett a holdra. Pár percig csendben ült mellettem, aztán megszólalt. 

- Már értem miért szeretsz itt lenni...tényleg csodálatos. - nézett körbe. Ahogy körbe néztem és végig vizsgáltam a környezetet rá jöttem, hogy hosszú ideje ide járok, de annyira természetes nekem ez a hely, hogy el is felejtem mennyi csoda van benne. Ahogy a hold megvilágítja a fenyvesek tetejét és ezüstös fényt vernek vissza a tűlevelek ide fel. A hegyekből érezni az ide áramló friss levegőt. Ahogy Leó is mondta..tényleg csodálatos. - Most is hívott? 

- Hm? - kérdeztem vissza. 

- A hold. - mutatott fel az égre. - Észre vettem, hogy napok óta amint feljött a hold teljesen máshol jártál. Sokszor bambulsz el olyankor. 

- Sajnálom.  - mondtam teljesen őszintén. - Nem igazán tudom irányítani ezt az érzést.

- Mesélsz nekem róla? - nézett a szemembe. Ahogy ránéztem egyfajta érzés kapott el. Vizsgálgatni kezdtem az arcát. A hold fénye teljesen jól kirajzoltatja az arcvonásait. A szeme pedig csillogott mint a szín tiszta gyémánt. Nem volt az az erő ami nemre késztetett volna. 

- Olyan érzés mint amikor...hát nem is tudom mi lenne a helyes példa amivel jól megértenéd. Majdnem olyan azt hiszem, mint amikor valamit nagyon szeretsz, és amit ha megkaptál egyszercsak elveszíted. Tudod, hol találod de mégsem lehet a tied. És amikor feljön a hold...vagyis a ti esetetekben az este eljön...a bőrödön érzed a bizsergést és a szíved majd megszakad azért a dologért. Az én esetemben is majdnem ugyanez. Sokszor olyan érzés mintha beszélne hozzám a hold. Mintha olyan nyelvet beszélne amit csak én értek. 

Leó látszólag emésztette a hallottakat. Beleszívtam a levegőbe és lehunytam a szememet. 

- Ahogy elvették a képességeimet..valahogy igazibb farkasnak érzem magam mint valaha...mégcsak most kezdem felfogni mi is az erő. Nem vigyáztam rá elégé. - egy érintést éreztem meg a karomon.

Tenyerét a kézfejemre tette és megérintette az arcomat a másik kezével. Az érintéstől megijedtem. De ahogy a szemébe néztem, pillanatok alatt el is tűnt az aggodalmam. 

- Tudom, hogy magadat okolod a mostani helyzet miatt. De hidd el Luna...semmiről sem tehetsz. Az én véremben nincs farkas vér...de a barátod vagyok bármi is történjen. Ha arról van szó...- itt közbe vágtam

- Ne is folytasd! Nem lesz olyan, hogy "ha arról van szó". Bármi is történjen te és Wolfi...- néztem rá a mellettem ülő farkas szemébe. - az életem árán is de nektek semmi bajotok nem fog esni...és ezt tiszta szívemből ígérem nektek. Az én időm véges...de a tietek nem. 

Leó szeme átváltott tiszta feketére ahogy kimondtam az utolsó szavaimat. Megszorította a karomat és magához ölelt. 

- Azt pedig én nem hagyhatom.