Egy álomvilágban éltem

14. Fejezet

-Hé, srácok! Ne haragudjatok, hogy olyan hirtelen leléptem, de tudjátok milyen vagyok amikor felidegesítenek. - húztam el a szám.

-Ó, semmi baj, te cukor! - ugrott azonnal a nyakamba Hedvig.

-Megértünk Bell. - társult hozzánk Peti meg Attila is. 

Mindezek után boldogan indultunk hazafele, amikor kit látnak szemeim? Na, kitaláljátok? Alexet és a bandáját. Pár másodperc múlva ők is észrevettek minket, mire a tekintetünk összeért. Senki nem szólt semmit, viszont nem is volt szükséges. Igyekeztem mosolygós arcot vágni, viszont azon kaptam magam, hogy elbambúlok Alex arcán. Gondosan megfigyeltem minden vonását. A dús szökésbarna hajától kezdve a kiskutyás szemein végig, egészen azokig a gyönyörű metszésű kezekig. A pillantásom viszonzódott, hiszen ő is óvatosan végigsuhantotta a tekintetét rajtam. Egyre rohamosabban közeledtünk egymás fele, mintha rohantunk volna. A talaj kezdett felbomlani a lábam alatt, ahogy továbblépdeltem. Lehet, hogy csak a napsugarak tánca miatt volt, de rajta kívül édeskevés dolgot láttam. Minden kezdett elfehéredni körülöttem, a hangok elhalkultak, csak az ő alakja körvonalazódott egyre erősebben. A haverjaim hangjai kezdett egybefolyni az utcáéval. Alex száján halvány mosoly jelent meg, majd hirtelen elborult és kétségbeesett pillantásokat lövellt felém. Már csak egy hangot hallottam a távolból, ami a nevemen szólít.

-Bell! - és elsötétült minden.

Egy tiszta fehér szobában ébredtem, majd hevesen pislogva tekintettem körül.

-Meghaltam? - még abban a helyzetben is páratlan volt a humorom. Két alak hajolt fölém és valami mûszerekkel babráltak a fejem fölött, végül engem kezdtek vizslatni, hogy magamnál vagyok-e.

-Doktor úr! Magához tért. - szólt hátra az egyik alak, valószínûleg egy nõvér. A másik elintézte a fejem alatt a párnákat, majd nesztelenül elment, helyet adva az orvosomnak.

-Hogy érzi magát kisasszony? - érdeklõdött a hogylétem után.

-Eléggé kábultan és hasogat a fejem. - feleltem rekedtes hangon.

-Máskor vigyázzon jobban magára! - oktatott ki. - Vitaminhiány. A szervezete le van gyengülve. Észlelt a napokban fejfájást, hányingert, álmosságot?

-Kissé elhanyagoltam az értendem, az igaz. - feleltem lesütött szemekkel.

-Felírok magának pár erõs vitamintablettát. Ha holnapig jobban lesz, akár haza is mehet.

-Köszönöm doktor úr. - majd egy apró fejbiccentéssel elment. Már azon kezdtem törni a fejem, hogy mivel fogom én elütni az idõmet, amikor anyát pillantottam meg az ajtófélfának támaszkodva.

-Kislányom, hogy érzed magad? - nézett aggodalmasan.

-Nem a legjobban, de rendbe jövök. Kissé gyenge vagyok. - nyugtattam meg.

-Pihend ki magad alaposan, késõbb még benézek hozzád. - azzal nyomott egy puszit a homlokomra és ki is ment a kórterembõl. Hamar elaludtam, szerintem az egész napot átaludtam. A nap már rég elhagyta az égboltot és sebesen araszolt lefele, a dombok közé. Körbetekintettem a magányos szobámban, majd két fürkészõ szempárra lettem figyelmes, akik halkan vitatkoztak valamin.

-Csak nem..?