Mocskos titok [LevYaku - Befejezett]

7.

Végre pont került az ügy végére. Vagyis nem teljesen.

Yaku kiderítette, hogy Lev kleptomániás, ami azt jelenti, hogy az ő nevéhez fűződnek a lopások, azonban fogalma sem volt, hogy hogyan és kinek hozza fel a témát.

Ha Kuroonak, ha Levnek mondja el így is-úgyis ki kell találnia valami hazugságot. Ismét. Utált folyamatosan hazudni a barátainak, de nem talált más utat.

Végül arra jutott, hogy Kuroonak nem szól, ha már Lev amúgy is azt hiszi, hogy pszichiáterhez jár. Talán békésen meg tudja vele beszélni. Azonban valamit ki kell találnia, hogy miért volt a pszichiáter várójában, ha Lev rákérdezne. De, ha félti a titkát, úgyse kérdez rá.

Igaz?

Hétfőn egész nap ezen gondolkodott és próbált minél hitelesebb hazugságot kitalálni, azonban nem volt rá szüksége. Lev úgy tett, mintha nem is látták volna ott egymást.

De valamit mégis tennie kell. Nem tudott sokat a kleptomániáról, de nem tartotta jó dolognak, hogy senki sem tud erről semmit, miközben ennyi minden eltűnik körülöttük.

- Jól vagy? – Kuroo hangja visszazökkentette a valóságba. Túlságosan könnyen elkalandozik nyújtás közben.

- Igen csak... - kezdett volna bele a magyarázkodásba azonban rájött, hogy még van vele egy elintézni valója. – Ne haragudj, amiért olyan goromba voltam veled pénteken. Csak tudod, nagyon fáradt voltam és...

- Nem, nincs semmi baj – szakította félbe Kuroo. – Inkább én tartozom bocsánatkéréssel, amiért olyan akaratos voltam. Tudom, hogy nem szereted, ha faggatóznak rólad, de aggódom miattad.

- Nem kell aggódni miattam – vonta fel a szemöldökét Yaku, nem kell neki senki sajnálata vagy szánalma.

- Tudom – felelte, azonban a hangsúlyából kiérződött, hogy még hozzárakta volna, hogy „de én akkor is aggódom", de félve Yaku haragjától inkább csendben maradt.

* * *

Edzés után a fél csapat együtt sétált hazafelé, hiszen egy ideig egy felé vitt az útjuk. Lev és Yaku volt mindig az utolsó, akik együtt maradtak – talán Yaku most először örült ennek, hiszen így végre feltűnésmentesen beszélhetett vele.

- Miért jársz pszichiáterhez? – tette fel a kérdést Yaku, miután Kai is lefordult tőlük, így csak ketten haladtak tovább.

- Ezt én is kérdezhetném tőled – felelte felvont szemöldökkel. Láthatóan kelletlenül érintette a téma.

- De én kérdeztem előbb – vágott vissza Yaku határozottan.

- Nem tartozik rád – dobta vissza, majd sietősebbre vette a lépéseit.

Mintha ő is valami hasonlót mondott volna Kuroonak nemrég. Tényleg elég kellemetlen érzés, ha így ráznak le.

- Várj már – futott a fiú után, hiszen termetük közötti méretkülönbség nem tette lehetővé, hogy Yaku tudja vele tartani az iramot.

- Növessz hosszabb lábakat – fordult hátra nyelv kiöltve, amin Yaku annyira felhúzta magát, hogy pár pillanat múlva már mögötte is volt és egy gyönyörű ugrással beletérdelt a másik gerincébe. Kifejezetten büszkeség öntötte el a mutatványa után.

Lev fájdalmasan felszisszent a rúgás helyét simogatva kissé összegörnyedve.

- Erről leszokhatnál Yaku-san.

- Te pedig arról, hogy a magasságomat emlegeted folyton – fonta karba a kezeit mellkasa előtt és egy idegeset fújtatott.

- Csak nem ezért jársz pszicho dokihoz?

- Mi? Miért?

- Ilyen mélyen megsebzett, hogy ilyen alacsony vagy?

- Nem vagyok alacsony! – förmedt rá, majd egy elegáns mozdulattal belekönyökölt... volna Lev gyomrába, ha az nem védi ki az ütést. Pimasz.

- Akkor a hirtelen dühkitöréseid miatt jársz? – Yaku ismét nyitotta volna a száját és már mozdult is volna, hogy támadjon, de inkább nem tette. Tényleg túl hevesen reagál néha.

- Nincsenek dühkitöréseim – húzta fel az orrát. Nem is értette a kijelentést, hiszen általában nem szokta felhúzni magát és elég higgadtan kezeli a helyzetet. De ez a srác... ő képes kihoznia a sodrából.

- Persze – mosolygott rá Lev, de Yaku biztos volt benne, hogy azt akarta mondani, hogy „én megmondtam".

Yaku csak dühösen ránézett, majd inkább továbbsétált nem is törődve Lev magabiztos kisugárzásával. A másik egész gyorsan beérte – konkrétan semmi erőfeszítést nem tett érte – és együtt haladtak tovább csendben.

- Lev – állt meg hirtelen Yaku, mire az említett is megállt és kíváncsian felé fordult. – Sajnálom, de én tudom, hogy kleptomániás vagy. – Nem igazán akart ilyen nyers lenni, de ezt a témát fel lehet hozni kedvesen? Mindenesetre Yaku a legbűnbánóbb hangját vette elő.

Lev arcából az összes szín távozni látszott, Yaku pedig megijedt, hogy ez a Tokió torony itt elájul neki, de semmi ilyen nem történt. Sőt.

- Honnan tudod? – kérdezte erőltetett higgadtsággal, azonban szemmel láthatóan ordítani szeretett volna. Ajkai egy vékony vonallá préselődtek, szemei vészjóslóan összevonta, kezei ökölbe szorultak és, mintha a magassága sokkal fenyegetőbbé vált volna. Yaku hirtelen rá sem ismert, mintha egy villámcsapásra másik ember termett volna előtte. – A doktor mondta el? – engedett a dühnek és a hangja ingerültebb lett, a szemei pedig egyre bosszúsabban csillogtak. Most először hasonlított valóban egy oroszlánra.

- Nem, nem – emelte maga elé védekezően a kezeit, s hátrált egy lépést. Életében nem hitte volna, hogy meg fog ijedni Levtől. – Én belenéztem a papírjaidba... csak kíváncsi voltam... - Lev minden egyes szó után egyre mérgesebbnek látszott. – Sajnálom, tudom, hogy nem lett volna szabad! – hadarta gyorsan és kifejezve megbánását mélyen meghajolt.

- Kinek mondtad el? – Ijesztő. Ez az egy szó jutott eszébe Yakunak.

- Senkinek – felelte gyorsan, miközben újra kiegyenesedett. – Először veled akartam erről beszélni.

- Soha – lépett hozzá közelebb határozottan, de Yaku annyira ledermedt a Levből áradó aura miatt, hogy képtelen volt hátrálni –, de soha nem mondhatod el ezt senkinek. – Nem kérés volt. Parancs.

Yaku csak félszegen bólintott egyet. Nem tudta elszakítani tekintetét Lev vérben forgó szemeitől.

- Biztos? – még egy lépéssel közelebb lépett és megragadt Yaku két karját és egy kicsit megszorította őket. Yakunak az volt az első gondolata, hogy simán összebírná roppantani. Talán egy pillanatra el is hitte, hogy megteszi a másik.

- Biztos – nyögte ki megszeppenve, torka pedig összeszorult. Lev elengedte őt és egy pár lépést hátrált.

Yaku fellélegzett. Mintha órák óta először vett volna levegőt. Nagyon megijesztette Lev viselkedése, valósággal el tudta volna sírni magát.

- Én... sajnálom – szólalt meg végül Lev és gondterhelten beletúrt szürke tincsei közé. – Nem akartam rád ijeszteni. – Ismét higgadt volt a hangja, az előbbi dühe tovaszállt, azonban Yaku még mindig nem mert volna önszántából a közelébe menni. – Tényleg... ne haragudj – vakargatta meg tarkóját.

- Nem semmi baj, csak kissé – megremegett a hangja – megilletődtem.

- Nagyon sajnálom – hajolt meg mélyen, majd sarkon fordulva gyors léptekkel elsétált.

Yaku ledermedve bámult utána, míg az egyik sarkon el nem tűnt, utána megkönnyebbülten dőlt neki a mellette álló ház kerítésének és átengedte magát a félelemnek, amit Lev előtt nem mert kimutatni. Teste remegésbe kezdett és szemei megteltek könnyekkel.

Nagyon ijesztő volt Lev. Soha nem gondolta volna, hogy tud így is viselkedni.