Kétségbeesés? Remény

4 .fejezet

Mond jövőbeli énem. Most mosolyogsz? Boldog vagy? Szeretsz most valakit? Van valaki aki szeressen? Aki vigyázzon rád? Vagy számomra nincs jövő? Megtaláltam amit kerestem? Vagy ő nem talált meg elég hamar? Most Ő boldog?

A kívánságok olyanok mint a tűzijáték. Kívánsz. Viszont addig a percig ragyog csak. Majd kialszik az éjszakában. Ismerem ezt az érzést. Kívántam. De semmi értelme nem volt. A kívánságom sose ért el senkit. Elszállt a távoli széllel és soha többé nem jött vissza. Mosolyogva nézett az arcomba és hagyott egyedül a dermesztő hidegben. 

Én csak el akartam menekülni a világ elöl. Egy embert akartam csak aki szeret engem. Aki élve akar engem látni, de ehelyett mindenki utált és halottként akart látni. Szóval feladtam. Meg akartam halni. Főleg azután amit Ő tett velem. Undorodtam az emberektől és magamtól. De az életet nem lehet egyedül játszani. Vagy is...ezt hallottam egyszer régen. 

-(Név)-chan olyan szomorúnak látszol. Minden rendben?-jött oda Sonia.

-Persze. Csak elgondolkodtam valamin.-mosolyogtam rá. Élni sincs erőm mostanában. A szívem annyira fáj, mint ha kést döftek volna át rajta és a vér marná az egész testem. Éget ez a fájdalom.- De inkább te beszélj. Hogy ment a tegnap?

-Hmmmm. Ne is kérdezz.-sóhajtott nagyot a lány amin én elmosolyodtam.-Kazuchi-val találkoztunk a kávézóban. Persze oda ült. Csak érteném minek...-lett szomorú.

-Hé, Sonia...nem gondolod, hogy Kazuchi-kun szerelmes beléd?-néztem komolyan a szemébe, de a lány meglepődött arcán muszáj volt elnevetnem magam. 

-Miről van szóóóóóóóóóóó?-ugrott mellénk Ibuki.

-Ibuki...Kazuchi-kun tényleg szerelmes belém?-nézett még mindig meglepődve Sonia.

-Ja. Eléggé úgy jött le nekem.-csapott Sonia apró hátára amitől egy kicsit előre esett.

-Mondtam.-nevettem el magam.

-Huh...akkor ezt meg kell beszélnem vele.-sóhajtott-Majd mesélek mi volt. Helló. 

-Szia.-mondtuk egyszerre a fekete hajú lánnyal.

Ibukival elkezdtünk beszélni mindenféléről. Még nem szoktam meg, hogy valaki beszélni akar velem. Néha még azt érzem, hogy csak hátba akarnak szúrni, de sose nézném ki belőlük. Ők tényleg mások.

-Ibuki-chan megengeded, hogy beszéljek (Név)-channal?-lépett oda egy fiú mosolyogva.

-Igeeeeeen. Ibuki elmegy. YAHUUUU.-ment el a lány és én vele maradtam kettesben.

A fiú jeges tekintettel nézett rám. Barna szemei teljesen üresek voltak. De az undor és a megvetés szinte sugárzott belőlük. Megfogta a kezem és elkezdett kifelé húzni a teremből. Az iskola mögé húzott és a falnak lökött. 

-Nocsak, nocsak kicsi pillangóm.-fogta meg a torkom és felhúzott.-Nem volt elég amit tavaly kaptál?-nevetett.-Emlékszel rám.-nyomta a testét nekem így teljesen a falnak szorultam.-Na? Mi a nevem?

-Sho...Shota...-nyögdécseltem a levegő hiánya miatt.

-Jó kislány.-engedte el a torkom és a földre estem. Elkezdtem köhögni.-Hiányoztam kicsi (Név)?

-Nem...-lihegtem.

-Hoppá...-nevetett.-Rossz válasz.-rúgott a hasamba.-Ezért büntetés jár. Mit szólnál mondjuk a tavalyihoz? Élvezted nem?-mosolygott betegen.

-Hagyj végre békén...nem volt elég az?-kezdtem sírni. Nem akarom, hogy megint megtörténjen.

-Hagyjalak? Elég? Hmmm. Ezt közbe kiabáld majd kérlek.-közeledett felém kioldva a nyakkendőjét. A testem megfagyott. Ismét nem tudok semmit csinálni. Megint gyáva vagyok változtatni

-(Név)!