Kétségbeesés? Remény

1.fejezet

Hol is kezdhetném? Egy ilyen dolognak nem kéne megtörténnie. Vagy legalább is nem kéne leírnom ezt. Hisz ez lehetetlen. Csak vicceltem. Ez a történet...normálisnak mondható.

Egy normális lány normális élete. Nagitoval töltött minden napot. A kicsi (Név) elkezdte megérteni a boldogság fogalmát Nagito mellett. Igazán boldog napokat éltek meg egymás mellett. Milyen csodálatosa reményteli napok is voltak azok. Olyan szépek voltak azok a napok, hogy szinte könnyeket csal a szemeimbe. Nem tudnám eldönteni ki szerette jobban a másikat. A kicsi (Név) Nagitoért élt és Nagito (Név)-ért.

Nem lett volna jó ha ez így is marad? Ha együtt maradnak mindig? Túl szép lett volna, nem igaz? Azonban a sors mást tervezett kettöjükkel. Más utakra küldte őket. (Név) 10 éves korában a szülei másik városba vitték.

"-Holnap indulunk Nagi-chan-suttogta a lány elfordulva a fiútól.

-Ne menj el kérlek (Név)-chan.-sírta el magát Nagito.

-Mennem kell...-gördült le egy könnycsepp (név) arcáról is.

-De...akkor lakj nálunk. Anya és apa biztos megengedik majd.-fogta meg (Név) kezét.-Ígérem veszek neked fagyit is csak maradj velem.-kezdett el egyre jobban sírni Nagito.

-Ne sírj Nagi-chan...vissza jövök majd hozzád.-tartotta ki a kisújját (név).

-Siess vissza majd hozzám...-szipogta Nagito elfogadva a lány kisújját.

-Ne aggódj. Hamarosan vissza térek.-vigyorgott rá a fiúra majd megölelte."

Nos igen. Ez volt kettőjük történetének utolsó lapja. (Név) minden áldott este azért imádkozott, hogy újra az ő szeretett barátjával legyen. De pont úgy ahogy az idő haladt tovább úgy (Név) reményei is elkezdtek eltűnni. Úgy ahogy a virág hullajtja a szírmait pont úgy vesztett el (Név) minden reményt.

Hogy fájdalmán enyhítsen elfelejtette a fiút. Fokozatosan eltűntek emlékei repedéseiből Nagito. Először az illata, a hangja. Utána a neve és az arca. Legvégül pedig a közös emlékeik. (Név) nagyon sokat sírt emiatt. Hisz imádták egymást. De lemondott minden reményről.

17 éves volt mikor szülei úgy döntöttek ismét költöznek. (Név) ennek örült is. Nem voltak barátai. Mindig egyedül volt. Emellett folyamatosan szekálták. Sokszor megverték és lassan már beszélni alig mert. Otthon se volt jobb a helyzet. A szülei folyamatosan kiabáltak vele és őt hibáztatták mindenért. Reménykedett, hogy minden megváltozik majd ott. Szívében azonban kételyek is voltak. Kapott egy esélyt, hogy új élete legyen méghozzá Tokióban. Félt, hogy itt is az lesz mint eddig. Hogy semmi nem lesz jó. Ezért elhatározott valamit amire régen készült már. Arra, hogy...

-(Név) gyere. Indulunk. Lehoztál mindent?-kérdezte az apja de amúgy rohadtul nem érdekelte.

-Igen. Minden bent van a kocsiba.-mondta és lement a lépcsőn.

-Akkor indulhatunk is.-csapta össze a kezeit az anyja.

Egy kb. 3 órás út után meg is érkeztek. Egész úton zenét hallgatott. Viszont még így is hallotta szülei egész utas vitáját. Az lett volna a csoda ha a szomszédos kocsik nem hallották volna meg. De végül is megérkeztek. Épségben.

A ház egy elég nyugodt környéken volt. Volt a ház előtt két gyönyörű rózsa bokor. (Név) már most imádott itt lenni. Ahogy a szülei elmondták az iskola is közel volt. Szóval még nagyon korán se kell majd kelnie.

Felment a szobájába és azonnal az íróasztalhoz ült.

-Ha hat hónapon belül nem találok valamit amiért érdemes lenne élnem megölöm magam.-mondta magának majd elővett egy kis füzetet a táskájából és felírta az első oldalra

"Ha eljut hozzád ez a füzet én már meghaltam."