Kétségbeesés? Remény

6.fejezet

-Nagi-chan...minden oké?-néztem rá kérdően.

-Sajnálom...de maradhatnánk még így egy darabig?-ügyet sem vetve kérdésemre szorosabban ölelt magához. Gyengéden kezdtem simogatni barátom fejét. Halk szuszogása körbelengte az egész szobát.

-Semmi baj.-felemelte a fejét és az orrunk össze ért. A pír elöntötte az arcom de Nagitoét is. A szívem hevesebben kezdett dobogni.-Na...Nagito?-szemei homályosak voltak a kavargó érzelmektől.

-Nem ismersz meg (Név)?-ajkai fülemhez értek. Kezei derekamra csúsztak. Jobbjával nyakamat tartotta.-Kicsit se vagyok ismerős?

-Nagi-chan...kérlek....-nyögdécseltem halkan mire Nagito eltávolodott tőlem. Szégyenkezve nézte a földet.

-Sajnálom. Nem tudom mi ütött belém...csak emlékeztettél valakire még nagyon régről. Bocsánat.-felállt és elindult az ajtó felé.-Jobb ha megyek.

-Ne...Ne menj még. Jó, hogy itt vagy.-kezdtem bele kipirult arccal. Nagito elmosolyodott és vissza ült mellém az ágyra.-Tudod...sose voltak barátaim. Valamiért mindig is utáltak.-szomorúan néztem az aggódó fiúra.-Gondolom velem volt a probléma.

-Megértem az érzéseid. Én is ezt éreztem. De vannak most már barátaink és nem igaz. Te vagy a legcsodálatosabb ember ezen a világon. Már kétségbeejtően.-fogta meg a kezem és a szemembe nézett. Akart még valamit mondani de idő közben meggondolta magát és össze csukta ajkait.

-Mi az?-néztem rá kérdően. Egy ideig gondolkodott és sóhajtott.

-Láttam az asztalon a füzetet. (Név)-chan. Ne tedd. Tudom mit érzel. A világ elárult. Mindenki utál. Senki se hiányolna. De ez nem igaz. Mindenkinek hiányoznál. Soina teljesen kiborulna. Ibuki képzeld el milyen személyiség változáson menne keresztül. Kazuchi kitől kérne tanácsot Soina-val kapcsolatba? Én mit kezdenék nélküled?-halkult el a hangja a végére.-Az élet annyira reményteli. Minden nap egy új reményhez vezető út.

-A remény engem már rég elhagyott. Boldog vagyok de ez is meghal velem együtt. Valami történni fog és én megint egyedül maradok. Esünk rajta minél hamarabb túl.-mosolyogtam ügyetlenül a fiúra aki csak egyre szomorúbb tekintettel nézett rám.

-(Név)-chan...-megint a kezei rabságába kerültem. A könnyeim elkezdtek lefolyni az arcomon. Gyenge vagyok. Túl gyenge, hogy lemondjak róla. Nem tudom elengedni.De ennél jobban már úgy se tudok megsérülni.

A kezeim Nagito arcára helyeztem és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Össze érintettem az orrunkat és Nagito zavart tekintetével találtam szembe magam. Egyre jobban közeledtem felé mikor meghallatom a bejárati ajtó becscsapódását. Elugrottunk egymástól. Vörös arccal néztük a földet.

-Jobb ha megyek.-bólintottam és felálltunk. Zavartan pakolta össze a cuccait. Lekísértem a lépcsőn és a szüleimmel találtuk magunkat szembe. Meglepetten néztek ránk de azonnal elmosolyodtak. Egyből próbálnak normális családnak látszani.

-Jó napot én Komaeda Nagito vagyok. (Név)-san ma rosszul lett az iskolában és haza kísértem.-mutatkozott be a fiú.

-Köszönjük Nagito-kun. Remélem nem okozott gondot a lányunk. Én (Anya név) vagyok. Ő pedig a férjem (Apa név). Örültünk, hogy megismertünk.-mosolyogtak rá és átmentek a másik szobába. Nagito mosolya lehervadt amint kiléptek. Tudta, hogy megjátsszák és ez nem tetszett neki.

Felhúzta a cipőjét és elém állt. A kezét az arcomra helyezte és elkezdett közeledni felém. Elfordítottam a fejem és ő megállt. Sóhajtott és ellépett tőlem. Elmosolyodott és kinyitotta az ajtót.

-Holnap találkozunk (Név)-chan.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó tudtam, hogy most tényleg elrontottam. Hagytam elmenni a fiút akit azonnal megszerettem. Az első pillanattól ahogy megláttam. A szívem megszakadt annak a gondolatától is, hogy most elveszítettem. Hogy többé már nem mosolyog rám olyan ártatlanul.

Azon a napon még nem tudtam, hogy nem csak én éreztem így. Drága barátom is hasonló gondolatokkal ment haza.

ÉÉÉÉÉÉÉS itt a kövi rész. Gomenasai! Éreztétek már, hogy nem tudtok írni? HA nem jól jártatok. De az iskola idő is eljött. Ez szörnyű.

Remélem tetszett. A kövi részben találkozunk.