Kétségbeesés? Remény

5. fejezet

A hang hatására hátrébb lépett tőlem. A földön ülve néztem a dühös fiút. Shouta ledermedt egy pillanatra majd mosolyogva fordult felém.

-Nem néz ki szánalmasan?-nevetett ijesztően.-Általánosban is ilyen volt. Szánalmas, idegesítő, idióta...túl sok rossz tulajdonság.

-Ne mond ezt! Ő egy gyönyörű, aranyos, kedves és törékeny lány. Szinte nincs is rossz tulajdonsága.-ordította a fiú. Viszont a végére ellágyult a hangja.

-Te is olyan szánalmas vagy Nagito mint ez a kis rongybaba.-elindult és neki ment a megmentőmnek.-Ezt később folytatjuk babám.

-Jól vagy?-Nagito oda jött és felhúzott a földről.

-Igen. Csak kicsit fáj a nyakam. Kösz, hogy segítettél.

-Ugyan. Bajban voltál.-pirult el kissé.-Miért akart...tudod...megerőszakolni?

-Általánosban elvette a szüzességem. Szó szerint. Mindenki utált így nem segített nekem senki. Megerőszakolt és nem törődtek vele. Most meg ahogy látszik...ő is ide költözött. Tavaly ismét találkoztunk... megerőszakolt... ismét. Megfenyegetett és ennyiben maradt minden. Azt hittem soha többé nem látom.-kezdtem sírni és Nagito karjaiba vetettem magam. Ha egy percre is de biztonságban akartam érezni magam. Mellette jól érzem magam. Tényleg jól.

-Istenem...(Név). Szólnod kellett volna valakinek. A szüleidnek.-szorított erősen magához és a fejemet kezdte simogatni. A hangja tele volt aggodalommal.

-A szüleimet az se érdekelné, hogy megöltek. Alig várják, hogy megszabaduljanak tőlem.-nevettem kínosan és elváltam tőle. Megigazítottam ruhám és letöröltem a könnyeim.-Nekem sose volt senkim. Mostanáig.

-Nem lesz baj. Mi melletted állunk.

Nagito hazavitt és velem maradt egész nap. Átbeszéltük ezt az egészet. Belement, hogy nem szól senkinek addig ameddig Shouta újra meg nem próbál bántani. Élni...nem igazán akarok, de megtapasztaltam milyen élni és szeretni. Talán felnőhetnék, férjhez mehetnék és lehetnének gyerekeim, unokáim egy nap. De mind hiába akkor ha bennem már nincs élet. A világnak jobb nélkülem és a barátaimnak is.

~Nagito szemszöge~

(Név)-chan elment nasit hozni nekünk. Addig én jobban körülnéztem a szobájában és akkor találtam meg pontosan azt amitől féltem. A naplóját. A saját haláláról írt. Amiket gondol magáról...borzasztó. Nem veszi magát egyáltalán emberszámba. Lebecsüli önmagát és ami a legrosszabb ebben, hogy meg akarja magát ölni. Ezt nem akarom. Nem veszíthetem el. Önzőség, de rá emlékeztet és ezt gyűlölöm.  Olyan mint ha kihasználnám. De ez nem igaz. Szeretem őt. Még is...az is közrejátszik, hogy hasonlít rá. 

-Nagito...választhatsz. Chips vagy chips...nem találok mást. Bocsi.-nevetett és leült mellém. A kezében két poharat szorongatott és egy flakont.-Saját készítésű narancslé...jó csak kifacsartam egy csomót.

-Köszönöm.-öntött nekem egy pohárral és beleittam. Micsoda meglepetés? Olyan íze volt mint a narancsnak. Mint ha kiszívtam volna az egyik levét. Mire számítottam?

-Igen...tudom. Nincs semmi különlegesebb íze. Narancs. Istenem...egyáltalán miért ezt hoztam neked...idióta vagyok.-ezen muszáj volt elkuncognom magam. A kipirult arca és az, hogy próbája megmagyarázni a legkisebb dolgokat is. Annyira aranyossá teszik őt.

-(Név)...nyugalom. Narancs íze van.-elnevettem magam amire ő is el tudta engedni magát.

-Jó barát vagy Nagi-chan.-ez a becenév. Nem lehet...a szüleim azt mondták meghalt. Akkor?

-(Név)...-gondolkodás nélkül magamhoz öleltem. Végre vissza kaptam. Hogy nem vettem eddig észre?