Kétségbeesés? Remény

8.fejezet

Az arcom teljesen elfehéredett, kikerekedett szemekkel néztem a fiú szomorú arcát. A szám résnyire nyílt, de hang nem jött ki rajta. A lábaimból kezdett kimenni az erő és egész testemben remegni kezdtem. Szemeimből elkezdek folyni a forró könnycseppek és kétségbeesve néztem Nagitot. Elengedve kezem arcomra helyezte és simogatni kezdte. Hogy felejthettem el őt? Miért nem tudok rá emlékezni?

-Nem haragszom miatta. Emiatt ne aggódj. – mondta lágy hangon és ellépett tőlem. – Gyere, különben elkésünk.

Ne hazudd ezt ilyen édesen. Tudod, hogy nagyon is baj. Akkor miért mosolyogsz rám ilyen lágyan? Miért vagy velem mindig kedves? Azért nem hoztad ezt eddig szóba, mert tudtad, hogy ártanál nekem. Ezt mind az én kedvemért tetted és akármennyire is fáj, hogy elfelejtettelek, de boldog vagyok, mert miattam tetted. Akármennyi fájdalmat is okozott ez neked elviselted értem. Pont ezért szeretlek annyira Nagito.

-Nagi-chan. Egyszer meséld el a közös életünk részleteit. Emlékezni akarok rád. – hangomra a fiú hátra fordult és elpirulva bólintott egyet. A szívem újra heves dobogásba kezdet, ahogy hófehér arcát néztem. Zöld szemei összeforrtak enyémmel és nem engedte, hogy félre nézzek.

- Ma a cukrászda után mesélek neked. – hátat fordított nekem és elindult az iskola felé.

Mosolyogva haladtunk egymás mellett miközben mindenféléről beszéltünk. Minden rosszkedvem elillant amint ezt letisztáztuk. Még voltak bennem kérdések, de erre délután is válaszra találok.

Nagito kezei úgy vonzottak, mint mágnes. Újra érezni akartam tenyerének melegét, csak még egyszer. Még ha csak hamis reményeket okozok is magamnak többet és többet akarok belőle. Nem érdekel, már mennyi fájdalmat kell emiatt elviselnem. Kérlek Nagito, érints meg újra.

A nap hamar eltelt és mire feleszméltem már a többiekkel mentem a cukrászda felé. Fogalmam sincs, hogy csináltam ezt, de semmi nem maradt meg ebből a napból. Mindenki nevetett és jól beszélgettek egymással miközben ide-oda kapkodtam meglepődve a fejem.

-(Név)-chan minden rendben van? Egész nap érdekes voltál. –karolt belém Soina és aggódó tekintettel nézett rám.

- Ah, semmi baj csak ma eléggé el vagyok merülve a gondolataimban. Nem nagyon voltam ma magamnál. Sajnálom, hogy aggódnod kellett. –suttogtam neki. A szőke lány elnevette magát és lágy tekintettel nézett rám.

- Gondolom Komaeda-kunnal van valami. Ő is kissé elveszett egész nap. –az említett személyre emeltem a tekintetem, aki álmodozó tekintettel lépkedett a többiek mellett. Az arcom felvette Soina hajában lévő masnijának a színét. –Szép dolog a szerelem (Név)-chan.

Mikor a cukrászdába voltunk és mindenki rendelt valamit mosolyogva nyugtáztam, hogy ez a legjobb hely a világon. A lélegzetem is el állt, ahogy jobban körül néztem. A falak világosbarna színűek voltak virágos mintás díszcsíkkal középen. Különféle édességekről készült képek is helyet foglaltak rajta. A cukrászdát megtöltötte a sütemények édes illata, ami mindenkit magával ragadott. Hatalmas ablakok voltak, amik gyönyörűen beengedték a fényt. A barátaimmal kiegészítve, tényleg tökéletes volt. Szinte senki nem volt rajtunk kívül így a nevetésünktől zengett az egész hely. A rendelést hamar kihozták, és ahogy vártuk mintha a mennyországból kaptunk volna egy harapást.

-Ibuki az Istenek küldtek, hogy ide vezess minket. –Kezdett bele Kazuchi az ámuldozásba, miközben egyre gyorsabban kezdte el enni az előtte lévő süteményt.

- Lassabban edd, mert fájni fogad a hasad.

- Soina-san aggódik értem. Ez a legjobb nap a világon. –mindenki elkezdett nevetni miközben a rózsaszín hajú fiú előttünk, kapott fangörcsöt.

- (Név), örülök, hogy te is itt vagy velem. –suttogta nekem Nagito. Kérdően néztem rá, azonban ő csak nyugodt mosollyal hallgatta a többiek beszélgetését.

- Eeeeeh, a szerelmes pár ne különüljön el annyira. –Ibuki mondatára mindketten félre nyeltünk és kipirult arccal néztünk rá.

- Ibuki-chan nem beszélj kérlek butaságokat.

- Ah, bocsánat. Azt hittem együtt vagytok. –mosolyodott el és folytatták tovább a beszélgetést, mint ha mi sem történt volna.

Mindketten tovább ettük a tortánkat és próbáltuk elkerülni a másik tekintetét. Akárhogy próbáltam lenyugtatni magam, a nap folyamán már sokadjára zavarba jöttem a gondolatától is. Bármit is próbálok ellene tenni elbukok. De gondolom ez normális dolog. Elvégre szerelmes vagyok Nagitoba. A puszta gondolata is, hogy vele lehetek, egyszerre tölt el reménnyel és szomorúsággal.

-Amúgy össze kéne ülnünk majd tanulni. Kazuchinak és nekem se megy valami jól a matek. –vakarta kínosan a tarkóját Ibuki.

-Nekem se az erősségem. Tényleg nem ártana. –sóhajtottam és bele ittam a limonádémba.

- Reménytelen esetek. –nézett ránk Nagito és elnevette magát. Szúrós szemmel néztem rá de a végére én is csatlakoztam hozzá.

- Mint ha neked annyira jól menne. –dünnyögte fekete hajú barátnőm és megforgatta a szemét.

-Komaedanak jól megy. Nem tudtad Ibuki? –nézett rá felvont szemöldökkel Gundham. –De nekem és Soinanak is jól megy. –megfogta az említett lány kezét és egy kisebb pír jelenlétében ránk nézett. Sáljával eltakarta az arcát, hogy ne lássuk. Ránéztem a rózsaszín hajura, aki csak lemondó tekinettel nézte az összefonódó kezeiket.

- Szívesen segítünk mindenkinek. Mit szólnátok, ha minden pénteken összejönnénk, mint most?- összenéztünk és egyszerre bólintottunk. Elkezdtük megbeszélni a részleteket és rengeteget nevettünk közben. A legvégén arra jutottunk, hogy felváltva megyünk egymáshoz.

-Ez vicces volt, de kezd későre járni. Ideje lenne indulni. –állt fel Nagito és rám nézett.

- Igazad van. Akkor srácok indulunk?-ugrott fel vidáman Ibuki is.

A többiek is egyet értettek velük, lassan fizettünk és kimentünk az épület elé. Soina és Gundham együtt mentek el, persze Kazuchi rájuk akart akaszkodni, de sikeresen elrángattuk onnan. Egy ideig négyesben haladtunk. Ibuki majd Kazuchi is elköszönt tőlünk. Csendben lépkedtünk egymás mellett. Egyikünk se tudta mit kéne mondanunk.

- Menjünk hozzám... Mivel a szüleim már nem élnek így egyedül vagyok. - ahogy kimondta teljesen lefagytam.

- Nem tudtam... Sajnálom. - mosolyogva felém fordult és szorosan magához ölelt.

-Semmi baj. Jól vagyok (Név)-chan. Most pedig gyere, kezd hűvös lenni.-óvatosan megfogta a kezem és ismét útnak indultunk.

Egész nap erre vártam, hogy megfogja a kezem. Nem akartam már elengedni egy percre sem, magamhoz akartam kötni addig ameddig csak lehetséges volt.
Amikor megérkeztünk Nagitohoz úgy éreztem most veszek levegőt ismét hosszú idő után. Ahogy körbe vett az ő édes, erős illata nagyobb megnyugvást éreztem mint eddig bármikor. Le ültünk a kanapéra és percekig csak egymás szemébe néztünk.

-Vissza mentem az időbe egy percre.-törte meg a csendet végül ő. Felkaptam a fejem és érdeklődve fürkésztem halvány arcát. - Sok időt voltál nálunk régebben. Nem szerettél otthon lenni... Bár ez nem változott.

-Hogy találkoztunk Nagito? - remegő hanggal tettem fel a kérdést.

-Egy játszótéren találkoztunk. Megvigasztaltalak, mert te is egyedül voltál. Nem tudtam csak úgy elmenni melletted. Ugyan azt láttam a szemedben, mint ami az enyémben volt. Nagyobb reményt éreztem akkor mint bármikor és azóta mindig ekkora remény érzek mikor rád nézek. Te vagy életem legnagyobb reménye (Név). - a szemeimben elkezdtek könnyek gyűlni és hamar utat is törtek maguknak. Lassan folytak le az arcomon és a szoknyámon landoltak. - Annyira hiányoztál (Név). Minden nap egy új remény volt ahhoz, hogy újra lássalak. Egy új remény, hogy ismét lássalak mosolyogni. Egy új remény ahhoz, hogy újra együtt beszéljünk. Egy új remény arra, hogy újra lássam a mosolyod. Egy remény arra, hogy te legyél megint a mindenem. A reményem megszállotsága. Bevallom hátsó szándékkal mondtam, hogy most gyere, hogy ide gyere. Tudom, hogy egy nap emlékezni fogsz minden közös percünkre. De a mai nap mást fogok elmondani. Szeretlek (Név).