Kétségbeesés? Remény

7. fejezet

Nagito, ha visszamehetnénk abba a percbe, mit tennél? Tényleg megcsókolnál engem és én nem fordítanám el a fejem? Másképp csinálnánk a dolgokat? Hagynálak újra elmenni? Egyre több és több kérdés merül fel, ahogy a történtekre gondolok. Minden teljesen zavaros, te meg én, ami köztünk van. Ha visszagondolok, az elsõ találkozásunkra szembe kell néznem azzal, hogy rögtön szerelmes lettem beléd, de legszívesebben elmenekülnék ez elõle. Nem azért mert rossznak érezném, csak félek. Nem tõled, vagy attól hogy bántanál, hanem hogy én okoznék neked valahogy fájdalmat és ezt sose tudnám magamnak megbocsájtani. Nem akarom, hogy a veled töltött napjaimnak vége legyen. Többet akarok rólad tudni, a gondolataidról, a szokásaidról, mindenrõl tudni akarok, ami te vagy és még annál is többrõl.

-(Név)-chan, minden rendben?- lóbálta meg elõttem Ibuki a kezét. Ijedten ugrottam meg amit õ nevetéssel díjazott.

- Sajnálom mondtál valamit? Kicsit elkalandoztak a gondolataim.

- Csak nyílt egy új cukrászda és arról beszéltem, hogy elmehetnénk megnézni majd egyszer csoportban. Tök szép meg minden és naaaaaaagyon el akarok mennie- Ibuki hatalmas szemekkel kezdett rám nézni, mint egy kiskutya, aki a gazdájának könyörög. Sóhajtottam és nevetve bólintottam neki. Boldogan ugrott a nyakamba és ölelgetni kezdett. – YAHUUU! Szóljunk minél elõbb mindenkinek és menjünk. – kiabálta vidáman miközben a vállaimnál fogva rázott.

Nevetve léptünk ki az iskola kapuján miközben drága barátnõm lelkesen vezette le a pontos tervet. Boldogan sorolta kiket kéne hívnunk mikor megláttam elõttünk Nagitot. Zsebre dugott kézzel sétált és úgy tûnt eléggé el lehet merülve a gondolataiba, mert Ibuki kiabálására se lett figyelmes.

-Ooooooi, Nagitooooooo!- mikor már harmadjára se figyelt, fekete hajú barátnõm oda rohant hozzá és hátba vágta. Ijedten fordult hátra, mire ismét nevetésben törtünk ki és oda sétáltam hozzájuk- (Név)-channal arról beszéltünk, hogy el kéne menni az új cukrászdába. Tudod hol- kezdett bele magyarázni, amit mosolyogva hallgattunk mindketten.

Egy pillanatra összenéztünk Nagitoval és zavartan kaptuk el a fejünket. 1 hete hogy kerüljük a másik társaságát, a beszélgetéseket, nem akartunk kínos helyzetbe kerülni a múltkori miatt. De az érintését, a leheletét még mindig érzem az arcomon és mindennél jobban szeretném, hogy még többet adjon, de félek oda menni hozzá megbeszélni. Mit is jelentett neki és mit jelentett nekem. Sok lehetõségem lett volna rá, számtalan esély. Én azonban hanyagoltam õket.

- (Név)-chan, neked jó a péntek?- kérdezte Ibuki ezzel megint kiszakítva a gondolataimból és hezitálva bólintottam. – YAHUUU. Akkor pénteken iskola után. Haza megyek és felhívom a többieket. Ibuki megy. - kiabálta és elrohant. Nagitoval értetlenül néztünk a vidáman ugrándozó lány után.

Némán sétáltunk egymás mellett. A csend, ami beállt köztünk már-már idegesítõ volt. Lopva néha egymásra néztünk, de egyikünk se tudta mit kéne mondania. Hirtelen megragadta a karom és maga felé fordított. Szemei nyugtalanul kémlelték az arcom minden egyes részletét.

- (Név)felejtsük el a múltkorit. Nem akarom, hogy mindig ilyen kínos legyen a helyzet kettõnk között. Újra nevetni akarok veled. - kezei erõsen tartottak engem. A hirtelen mozdulattól megcsapott az édes illata és azonnal elgyengültem tõle. Szemei szinte megbabonázva néztek enyéimbe.

- Én is ezt akarom. – mosolyogtam rá és megkönnyebbülten sóhajtott.

- Ennek örülök. Féltem, hogy soha többé nem akarsz majd szóba állni velem. Micsoda reményteli nap is ez.

Ezután Nagito hazakísért és végig beszélgettük az egész utat. Egy hétnyi mondanivalónk volt a másik számára. Úgy beszélgettünk, mint eddig bármikor, mintha ez meg se történt volna közöttünk. Nehéz szívvel léptem be a lakásba és köszöntem el Nagitotól, viszont rettentõen boldog voltam, hogy újra a közelébe lehetek. Vidáman lépkedtem fel a lépcsõn, bementem a szobámba és elfeküdtem az ágyon. Magamhoz öleltem a párnám és próbáltam felidézni Nagito illatát. Semmi sem tudta elrontani a kedvem abban a pillanatban, a világ egy szempillantás alatt vált gyönyörûvé és ragyogóvá. Egy olyan helyé ahol a tündérmesék valóra válnak, mindenki boldog és a gonosz sose jön elpusztítani ezt a világot.

Pénteken szinte ki ugrottam az ágyból és lázas készülõdésbe kezdtem. A szokásostól eltérõen most jobban megcsináltam a hajam, egy halvány rózsaszín rúzst kentem a számra, egy leheletnyi pirosítót az arcomra és szempillaspirált tettem fel. Szokatlan volt, mivel szinte soha nem szoktam sminkelni magam és attól féltem még így is túlzásba estem.

Futó lépésekkel rohantam le a lépcsõn és húzta fel a cipõm. Még egyszer megnéztem magam az ajtó melletti tükörbe és elmosolyodtam. Nem szeretem a külsõm, de most egész aranyosnak mondtam volna magam. Sóhajtottam és léptem volna ki az ajtón, azonban anya hangja megállított. Visszanéztem rá és most egy meglepõen nyugodt tekintettel találtam szembe magam. Tincsei fáradtan szemébe lógtak, kezei között pedig egy csésze kávét szorongatott. Kivételes alkalmak egyike volt mikor mosolygott, arca is igazi boldogságot sugárzott.

- Örülök, hogy újra találkoztál Komaeda-kunnal. Elõször kicsit meglepet a dolog, de jó hatással van rád. Sokkal boldogabbnak látszol tõle és ez engem is azzá tesz. Szép napot. - kortyolt bele a kávéjába és visszament a konyhába.

Lefagyva álltam még mindig a kilincset fogva. A szavak visszhangoztak a fejemben:újra találkoztál. Mit akar ez jelenteni? Hogy értette ezt? Most ismertem meg Nagitot, alig pár hete, és ha ismerte miért mutatkozott be? Miért lett egyáltalán kedves? Komolyan mondom, én vagyok az ultimate kérdések. Túl sok dolog van, amit kezdek még jobban nem érteni.

A vidám hangulatom feldúltra fordult át. Hatalmas lendülettel léptem ki az ajtón, ezzel neki menve valakinek. Kezdtem volna mentegetõzni, mikor felnéztem az elõttem álló fiúra. Egy lágy mosolyt pihent arcán, amitõl én is ellágyultam. Elindultunk együtt iskolába, de a pár perccel ezelõtt történtek miatt nem tudtam másra koncentrálni. Nagito folyamatosan beszélt minden kis apróságról, de egy idõ után már nem bírta elviselni a folyamatos hallgatásom.

- Történt valami otthon (Név)-chan?- hangja tele volt aggodalommal. Megráztam a fejem és egy mosolyt erõltettem az arcomra. Kezét összefonta az enyémmel és mélyen a szemembe nézett. –Ismerlek már ennyire (Név).

-Anya reggel mondott valamit, amit nem értek. Annyira zavaros és értelmetlen az egész. Azt mondta, hogy örül annak, hogy mi ketten újra találkoztunk. De ennek semmi értelme. –szemei kikerekedtek és szomorúan nézett rám. Keze még jobban megszorította az enyémet és sóhajtott. Kíváncsi tekintettel néztem az elõttem álló fiút. Homlokát az enyémnek hajtotta és tekintete komolyan figyelte a szemeimet. Az arcom teljesen kipirult a közelségétõl.

- Tényleg nem emlékszel rám (Név)?