space boy

kilencedik rész; hullócsillagok

Az űr fiú és a költő fiú elindultak az életben, akárcsak a hullócsillagok, melyek ők maguk voltak.

Májusban leérettségiztünk, s mind a ketten egy művészeti iskolába terveztünk menni.

Ahogy az új lakásunkban álltunk, a kezei az enyémben, szembe fordult velem.

- Szinte megcsináltuk, űr fiú.

Nem értettem mire gondolt, de az igazat megvallva ez majdnem mindig így volt.

Csak bólintottam, ő pedig átkulcsolta karjait a nyakam körül - majd puha ajkak az enyéimen.

Csípőjén pihentettem tenyereimet, mindig meleg és gyönyörű volt.

Úgy mozgott, mint egy költemény, úgy lélegzett, mint egy vers.

Művészi volt, az én saját remekművem; az én költő fiúm.

Szavakat suttogott nekem aznap este, ahogy együtt feküdtünk, a hangja tele volt olyasfajta érzelemmel, amire képtelen voltam teljesen, hajszálpontosan rájönni.

- Nem napokra emlékszünk, hanem pillanatokra.

Most az egyszer éreztem azt, hogy pontosan tudtam mire is gondolt, és visszasuttogtam neki válaszként.

- Baekhyun, annyira gyönyörű vagy. Örökké tartóan.

Elmosolyodott, pillangócsókokat hintett a nyakamra és lágyan válaszolt.

- Soha nem fogod ismerni a felét, tökéletes űr fiú.

Nagyon szerettem őt, valósággal képtelen voltam lélegezni.

Amikor besétált egy szobába, amikor felém tekintett.

Minden egészen és teljesen tökéletes volt, akárcsak egy darab a lényének művészetéből.