space boy

tizenharmadik rész; szupernóva

Byun Baekhyun egy élő, lélegző költemény volt.

Minden mozdulat, amit megtett valahogy gyönyörűbb volt az előzőnél, minden csók, amit adott valahogy rendbe tett.

Úgy is halt meg, akárcsak egy vers.

Nem tudom azt mondani, hogy nem voltam szomorú, mert mit tudsz csinálni, amikor kioltják a lángod?

Felmosolygott rám a kórházi ágya fehér ágyneműjéből, megragadva a kezemet, hogy közelebb tudjon húzni magához.

- Űr fiú, csak maradj csendben és hallgass egy pillanatig. Kérlek, szeretlek.

Bólintottam, várva a szavak folytatására, amelyek nem kétség hogy képesek lettek volna azt éreztetni velem, hogy a világ tetején vagyok- csak fogva őt, ahogy haldokolt.

- Mindig kerestem azt a helyet, ahova elmenekülhettem volna. Valahová, ahol a dolgokat szebbé lehetett volna tenni, valahová, ahol azokkal a színekkel festhettem volna, amiket a legjobban szerettem. És aztán megálltam egy érdektelen helyen, s itt volt a valaha létező leggyönyörűbb dolog. Te. Chanyeol, csillagokból készültél. Te voltál a teljes űr, amire mindig is szükségem volt, minden amit valaha is akartam. Köszönöm, milliószor köszönöm. Köszönöm, hogy a karjaidban tartasz, ahogy elmúlok ezekben a pillanatokban. Köszönöm, hogy elolvastad a neked írt ostoba verseimet, s nevettél rajtam, amikor kudarcot vallottam kávékészítésben és lehúztam rólad a takarót az éjszaka során. Köszönöm, hogy létezel, űr fiúm. Köszönöm, hogy segítettél megalkotni a mi közös végtelenségünket és köszönöm, hogy segítettél elkészíteni azt az univerzumot, amit a legjobban szerettünk. Szeretlek Chanyeol. Mindig az én űr fiúm maradsz, s továbbra is én leszek a te költő fiúd.

Az tűnt a legjobbnak, hogy mosolyogtam, majd válaszoltam, ahogy mindig is tettem; kevésbé olyan gyönyörűen, ahogy ő tette volna.

- Baekhyun, örökre a költő fiúm maradsz. A csillagok a szemeidben fognak ragyogni, mindörökké.

A legkülönösebb módon mosolyodott el, egy apró rántás a szája sarkában; becsukta a szemeit, majd fejét a mellkasomra fektette, mintákat rajzolva a karomra.

Egy kicsit laposabban vette a levegőt, mintha minden verset, amit valaha nekem írt, egyszerre lehelt volna ki.

És azután megszűnt.

A költő fiúm úgy halványult el, akárcsak az elmaszatolt tinta az apró papírfecnik mindegyikének tetején.

Egy miniatűr szupernóva.

De átkozottul gyönyörű volt.

Az én költő fiúm.

És attól függetlenül, hogy többé már nem volt, a lelke továbbra is szabadon szállt; talán szabadabban, mint addig.

És amit a legjobban szerettem, az az volt, ahogyan az utolsó pillanataiban létezett;

Egy szupernóva.

Egy csillag, amely felrobban, ragyog még egy kicsit, majd teljesen eltűnik.

Ez ironikus volt, s Baekhyun mennyire szerette az iróniát.

Mert bár megszűnt létezni, ugyanolyan fényesen tündökölt, akárcsak előtte.

Egy marék földet dobtam a sírjára egy kisebb megjegyzéssel egy gyűrött papíron; a kedvenc vászna.

"A csillagok továbbra is a te szemedben fénylenek a legszebben. És a Nap még mindig fényesebben süt, ha mellettem vagy. Te vagy az én költő fiúm, s én leszek a te űr fiúd. Együtt alkotjuk a végtelenséget, kedvünk szerint -egy ami örökké rózsaszirmok alatt fekszik és egy, ahol nem létezik gravitáció. Szeretlek költő fiú -űr fiú."

A költemény még nem ért véget, az, amit magával hordozott; mélyen a lelke galaxisának sötét mélységeiben.

Mert egy festmény volt; egy műalkotás csak nekem.

És az űr fiú szerette a költő fiút, s ő viszontszerette.

Szerette őt a rossz kávéjával és folyamatosan takaró lopkodásaival együtt, a szakadt fecnikkel és az idejétmúlt újságokkal.

Úgy létezett, akárcsak egy költemény, úgy lélegzett, akárcsak egy vers.

Egy költemény csak nekem.

Megtalálta a Galaxist, amit önmagamban hordoztam, s én megtaláltam a lelke áramló szavait.

Én leszek a te költő fiúd, s te leszel az én űr fiúm.

Együtt örökre, csak te és én.

Együtt meg fogjuk alkotni a saját végtelenségünket.

Emlékszem a legutolsó költeményére, ami semmiben sem különbözött a többitől. Egy kórházi jegyzettömb szakadt darabjára firkantotta le.

'Feladó: Baekhyun
Címzett: Űr fiú'

Megtaláltam a Napomat egy ügyetlen fiúban, aki túlságosan magas és vicces volt. Értelmet találtam, ahogy a karjaiban tartott a kórházi ágyamban, nem hullajtva könnyeket a boldog szemeiből. Boldogságra találtam a lelkének galaxisában. Köszönöm űr fiú. Szerelmem. Egyetlenem. - költő fiú

VÉGE