Új nap következett az osztályon lévőknek, ami azt jelenti hogy új betegek is érkezhetnek. Így történt, hogy Maryék szobájába került az új lány, Rose. Ahogy Mary meglátta őt, rögtön tudta, hogy ezzel a lánnyal még sok dolga lesz a jövőben. Rose hasonlóképp gondolkodott Maryről, mondhatni szerelem volt első látásra. Rose tizenhét éves, grafikusnak készül, nagyon ügyesen rajzol, ami feltűnt Marynek. Az osztályra is egy olyan rajz miatt került, ami megijesztette a matek tanárját.
- Ez lesz az ágyad, Rose! Pakolj ki, a szobában csak egy csomag zsebkendő lehet és egy innivaló, ezeken kívül mindent a kinti szekrényben tartunk. - vezzette be a szobába Julie néni Roset, majd távozott.
- Sziasztok. - köszönt nekik.
- Szia, miért vagy itt? - kérdezte Mary.
- Rajzoltam a matek dolgozatomra egy félreérthető dolgot, megijedt a tanár, ezért ideküldtek. És ti? - válaszolta lehangoltan.
Ezek a bűnös matek dolgozatok, mindig csak a baj van velük.
- Értem, én vagdostam a kezem... - válaszolta Mary kissé elgondolkozva.
- Miért? - kérdezte Rose.
- Hát... család meg ilyenek... szomorú voltam. - mondta Mary bizonytalan hangon.
Mary valóban nagyon szomorú volt, de sokkal több volt benne egyszerű szomorúságnál. Rengeteget gondolkodott, bárhol járt, állandóan öngyilkos gondolatok jártak az eszében. Képtelen volt helyes döntéseket hozni. Ez azon a napsütötte márciusi napon is így törtent.
●visszaemlékezés●
Mary reggel találkozót beszélt meg egy nagyon kedves barátjával, Dannel. A reggele azonban falásrohamokkal indult, pontosan háromszor ment el hányni. A kimerültségtől, dühtől lázas is lett. Ennek ellenére vidáman találkozott barátjával, Dannel. A randi nagyon jól indult, romantikusan sétálgattak a főváros gyönyörű utcáin. Néha elszívtak egy cigarettát, beszélgettek a kezdődő kapcsolatról. Dan azonban játékból elvette Mary telefonját. Elolvasta a privát üzeneteit, megnézte kirívó képeit, majd visszaadta a telefont. Szemtanúja lehetett annak, hogy Mary rengeteg fiúval játszik, kihasználja, majd eldobja őket. Úgy cserélgette a fiúkat, mint más a fehérneműjét. Mindezt azért tette hogy szeressék, egyszer az életben dícséretet kapjon. Jót akart cselekedni, mindenkinek adni egy keveset magából, de amit tett, ő maga is tudta hogy helytelen. Ennek ellenére hosszú hónapokig csinálta. Szerette, ha érzi, hogy él. Márpedig ő élt, a szélsőségeknek. Sokszor volt hozzá nagyon közel, hogy átlépje a határt. Úgy tűnik, ezen a napon sikerült átlépni. Mary és Dan elköszöntek. Marynek nagyon fájt, hogy elvesztette azt a személyt akiben a jövőt és gyógyulását látta. Ekkor az következett, hogy a lány felhívta barátnőjét, Sophiet, és közölte vele hogy ma inni fognak. Ez így is lett. Hazaért, bement a nagypapájához lakáskulcsért, azonban a testvére is ott volt, Pamela.
- Mary! Mit képzelsz te magadról?! Annyira utállak! Mindenkit halálra idegesítesz te használhatatlan hülyegyerek! A papa miattad fog megfulladni! Normális vagy?!
Pamela ordított Maryvel. Eközben a nagypapa valóban fuldokolt, de nem Mary miatt, hanem mert az öreg asztmás. Mary már annyira rég tervezett öngyilkosságot. Ez volt neki az utolsó löket. Nem szólt vissza egy rossz szót sem, elvette a kulcsot a kopott, barna asztalról, majd egész egyszerűen kisétált az ajtón. Felment az emeletre. Sophie azonnal megérkezett, Mary ordítva sírt, kitört belőle az összes fájdalom, majd inni kezdtek. Sophie idővel hazament, azonban még előtte átjött Maryhez Justin, egy gyermekkori barátja. Mary részeg volt, telivolt gyógyszerrel, és alkohollal. Rámászott Justinra, heves csókcsatába kezdtek. Igazából nem akarta ezt, de amint már említettem: Mary a szélsőségeknek élt. Kiment az erkélyre, és elszívott tizenkét szál piros marlborot, majd hazaküldte Justint. Justin Marynél hagyta a pulcsiját. A fiú haza indult, azonban félúton eszébejutott, hogy elhagyta a pulcsit, ezért visszafele kezdett sétálni, Maryhez. Justin kopogtat az ajtón, de semmi válasz, ezért benyitott. Belépett a sötét lakásba, kiabált: "Mary! Hol vagy? Mary!". Nincs válasz. Justin benyitott a fürdőszobába, itt találta Maryt vérbefagyva.
●visszaemlékezés vége●
