Álarc mögé bújva // Clexa

I.

CLARKE

Az ébresztő hangja fülsiketítő volt, fájdalom nyilallt a halántékomba, ami végigáramlott fáradt és másnapos testemen. Még jobban összeszorítottam a szemeimet, nem akaródzott kinyitni őket és szembenézni a nap átható fényével. Fejemre húztam a takarót, miközben egyik kezemmel próbáltam elérni a mobilomat és kikapcsolni az ébresztőt, hogy megszűnjön ez a kínzás. Addig tapogatóztam, amíg sikerült levernem az éjjeliszekrényről és tompa puffanással ért földet, még mindig hangosan zajongva.
Felnyögtem és káromkodtam egy sort. Ledobtam magamról a takarót és nyújtózkodva a telefonomért nyúltam, kikapcsolva a légkalapács erejű fájdalom forrását. Felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, de a függönyön áthatoló napsugarak nem engedték, hogy teljesen jól érezzem magam.
Csak tegnap érkeztem meg anyámhoz, de még a repülőtérig sem jutottam volna önszántamból, ha nem ittam volna elegendő alkoholt. Ami akkor jó ötletnek tűnt, mára a visszájára fordult és a következményeivel kellett szembenéznem. De ez még semmi sem volt ahhoz a büntetéshez képest, hogy a gimi hátralevő részét ebben a porfészekben kell elszenvednem egy olyan anya mellett, akivel évek óta eltávolodtunk egymástól és a felszínességen kívül már nem sok közünk van egymáshoz. Viszont most itt vagyok, hiszen apám nem tudott mit kezdeni a kamasz lányával, ezért lepasszolt és elküldött több ezer kilométerre, hogy ne legyek púp a hátán. Szép kis család, igaz?
A szemeimet forgatva felültem az ágyon.
- Ismét egy csodás nap elébe nézünk, hurrá...
Összefogtam a szőke hajam, amelynek alja már pár hónapja rózsaszínben tündökölt. Egyelőre imádtam, de magamat ismerve gyorsan rá fogok unni és újabb változást akarok majd. Ha az életem mindig más irányítása alatt van, legalább a testemről hadd döntsek én. Nemrég fogtam egy ollót és levágtam magamnak a hajam, így túl rövid volt ahhoz, hogy normálisan fel tudjam kötni, ezért a tincsek visszaomlottak az arcomba. Újabb lemondó sóhaj kíséretében feladtam a küzdelmet és kibontottam a hajam, megráztam, ezzel le is volt tudva a napi „fésülködés".
Ásítozva felkeltem és az asztalon levő cigis dobozból kivettem egy szálat, majd az ablakhoz csoszogtam mezítláb és karikás szemekkel. Felültem az ablakpárkányra, meggyújtottam a cigit és csak bámultam kifelé, miközben letüdőztem a mérget, mely szenvedéseimet és hátralevő életemet megrövidíti.
Minden reggel ezt teszem, valamiféle rutinná nőtte ki magát az elmúlt évek során. Ilyenkor csak nézem az eget, a fákat, az embereket, és sóvárgok valami megfoghatatlan és - talán - elérhetetlen után. Nem számít, hogy hol vagyok, mindig ugyanazt érzem: megfojt és nem ereszt, a karmaiban tart, nem kínálva menekülő útvonalat számomra. Nézem az elhaladó embereket, akik beleolvadnak a szürke hétköznapokba és eggyé válnak azzal a hellyel, amely fogva tartja őket. Soha nem fogom megérteni, hogy más miért éri be ennyivel, miért nem akar kiszabadulni. Olyanok vagyunk, mint a kalitkába zárt madarak, azzal a különbséggel, hogy a legtöbben belekényelmesedtek a helyzetbe, míg mások, köztük én, szabadságra vágynak. Legnagyobb félelmem, hogy én is olyan emberré válok, aki feladja és beletörődik abba, hogy nincs kiút.
Mint minden reggel, most is kiráz a hideg ettől a gondolattól, nem számít, hogy odakint húsz fok van, és langyos szellő simogatja az arcom. Mindig kényszerítem magam, hogy ne gondoljak erre a lehetőségre, de mégis minden nap, minden percében a bőröm alatt feszül, növekszik és viszket. Legszívesebben kitépném magamból, de ez nem lehetséges, így csak átvészelem a napokat és kivárom, amíg az első adandó alkalommal le nem léphetek, magam mögött hagyva mindent és mindenkit.

Még mindig álmosan és kócosan vonszoltam le magam a lépcsőn, de legalább már felöltözve. Egyik megviselt és elnyűtt hosszú ujjú felsőmet vettem fel a sok közül, a fekete farmerem és a jól megszokott bakancsomat.
A levegőben a palacsinta édes illata keveredett a szalonna füstös szagával. Minden porcikám kávé után esedezett, legszívesebben intravénásan kértem volna ott azonnal, helyben, hogy feltöltődjek. Csak hogy a konyhából kihallatszott a rádió halk duruzsolása és anya sürgölődése, így nem úszhattam meg a reggeli beszélgetést, pedig abban reménykedtem, hogy már elment dolgozni.
Csendben befordultam a konyhába, próbáltam ninja módjára észrevétlenül eljutni a kávéfőzőig, de természetesen anya egyből megérezte a jelenlétem és hátrafordult.
- Jó reggelt, Clarke.
A kezét tördelve nézett rám, és úgy látszott, hogy zavarban van; kínosan érezte magát, mert nem tudta, hogy mit kezdjen azzal a helyzettel, hogy a lánya ismét belecsöppent az életébe.
Szó nélkül biccentettem neki és odamentem a kávéfőzőhöz, amiben már ott virított az életmentő folyadék. A nap első szerencséje. Kivettem egy bögrét a szekrényből és teleöntöttem, pár csepp ki is folyt a pultra.
- Mikor kezdődik az iskola? – az órájára nézett és elkáromkodta magát. – Már vagy egy órája elkezdődött, igaz?
A konyhapultnak dőltem és a kávémat iszogatva figyeltem őt, amint szétszórtan futkározott a konyhában, egyik kezével egy odaégetett palacsintát kaparva fel a serpenyőből, a másikkal pedig gabonapehely után kutatva a szekrényben.
- Ma még nem megyek suliba. – jelentettem ki.
Lemerevedett és felém fordult, miközben rosszallóan rázta a fejét, de nem szólt egy szót sem. Reggelente a szokásosnál is ingerlékenyebb vagyok, ebben nem változtam az évek során és úgy látszott, hogy erre még ő is emlékszik. Ma látszólag nem volt ereje ahhoz, hogy felesleges köröket fusson, fáradtabbnak és kimerültebbnek is tűnt, mint ahogy az emlékeimben élt.
Csak néztük egymást, mintha egy néma verseny lett volna: én felhúzott szemöldökkel és kihívóan, ő pedig szúrós szemekkel, ami mögött szomorúság bujkált. Végül ő kapta el a tekintetét és visszafordult a palacsinták sütéséhez.
- Idd meg a kávéd, utána elviszlek a suliba. - mondta halkan.
Rosszallóan fújtattam egyet, de ahelyett, hogy mondtam volna valami cifrát, inkább csak felhajtottam a kávémat. Keserű íz maradt a számban utána, és nem voltam benne biztos, hogy csak a kávé az oka. Megkordult a gyomrom, mert tegnap dél óta nem ettem, de nem tudtam semmiféle kajára gondolni, a másnaposság és a szalonna szúrós szaga még rá is tett egy lapáttal.
Már kifelé mentem a konyhából, amikor anya utánam szólt.
- Nem eszel még gyorsan valamit? Vagy esetleg csomagoljak el egy kis palacsintát? - kérdezte tanácstalanul és reménykedve.
„Persze, mert egy kis palacsinta mindent helyrehoz és attól majd minden a régi lesz." Legszívesebben ezt válaszoltam volna, de ma reggel lenyeltem a gúnyos megjegyzéseket.
- Nem kell, köszi. Majd később eszem valamit.
Csalódottan bólintott és ismét megláttam egy perc töredékéig a szomorúságot a szemében, amit én váltottam ki. Nagyot nyeltem és elfordítottam a fejem, mert nem bírtam elviselni ezt a tekintetet. Gyorsan kimentem a konyhából, ott hagyva egyedül anyát és mindenféle érzelmet; leráztam őket a vállamról, mint egy undorító, kellemetlen bogarat. Az érzelmek nem nekem valóak, a dühöt leszámítva.