Álarc mögé bújva // Clexa

IX.

LEXA

Napok teltek el anélkül, hogy beszéltem volna Clarke-kal. Egyszer megpróbált beszélgetést kezdeményezni velem, de én rá sem néztem, csak elmentem mellette. Tudtam, hogy meg kellene hallgatnom, de még mindig átverve éreztem magam amiatt, hogy én mindent megosztottam vele, míg ő inkább a titkolózást választotta.
Folyton-folyvást bizonygattam magamnak, hogy nem érdekel, és jobb is így nekem, ha nem kell senkit sem közel engednem magamhoz, mert annak mindig csalódás a vége. Az agyam jól tudta mindezt, de a szívem mást sugallt...
Ellentétes érzések, torkomban érzett hatalmas gombóc, szűnni nem akaró szorongás és feszültség, kavargó gondolatok; ezek követték végig a napjaimat, amik a kék szemű lány nélkül teltek. Az érzések gyengévé tesznek, én pedig nem akartam gyenge lenni.

Az ősz már nem a szép, tökéletes álarcát mutatta. A fákon már nem volt több aranyszínű levél, a Nap elbújt a sötét felhők mögött, a csípős szélnek pedig foga volt.
A hatalmas, meleg kötött sálamba bugyolálva sétáltam keresztül a temető egyenetlen talaján. Még álmomból felriasztva is tudnám az útvonalat, hiszen már számtalanszor megtettem az évek során. Így azt hinné az ember, hogy minden alkalommal könnyebb, de én nem így érzem. Semmivel sem lett könnyebb az idők során, még mindig ugyanaz az érzés van bennem, valahányszor a sírok elé állok. Elfojtott érzések és elfeledettnek hitt emlékek törnek felszínre mindig, ahogy olvasom a nevüket és az évszámokat.
A temető az egyedüli hely, ahol az emberek képesek megállni egy percre ebben a rohanó világban, és ahol nem tudják elfojtani az érzéseiket, bármennyire is szeretnék. Mindig megfigyelem az embereket itt és érzem, amit ők, mert egy láthatatlan kapocs összeköti a megtört, gyászoló lelkeket. Ez a közös bennünk. Aki ilyenkor a sírok között bóklászik lassan, azok mind elveszítettek valakit. Búskomor hangulat öleli át őket, látom a szemükben a csillogást, ami egykor biztos fényesebb volt, de azóta már valami kihunyt belőle, mert egy részüket a szeretteik elvitték magukkal.
Legszívesebben egyenként megölelném őket, annyira szorosan, hogy minden fájdalmukat elvegyem és begyógyuljon minden sebük. De ez lehetetlen. Helyette csak annyit tehetek, hogy nézem őket és próbálom kitalálni, vajon kit veszíthettek el. A lány, aki az apukájával van, vajon elveszítette az édesanyját? Az idős hölgy, aki csendben takarítja le a sírról a lehullott faleveleket, vajon az elhunyt férjére gondol? És a fiatal pár, akik összebújva figyelik a gyertya lángját? Róluk egy kék szempár, szőke hajzuhatag és az eper édeskés illata jut eszembe. Bárcsak itt lenne...
Vajon rám nézve az emberek mit láthatnak? Egy lányt, aki egyedül bóklászik, és amerre megy, elolvassa a neveket és az évszámokat. A csendet csak az avar ropogása töri meg a talpai alatt. Ahol nem lát egyetlen szál virágot és mécsest sem, ott még inkább elszomorodva meggyújt egy gyertyát, majd odébb áll. Amikor pedig odaér egy mások számára jelentéktelen sírhoz, leteszi a virágot, meggyújt pár mécsest, majd leguggolva köszönti a szüleit és nagyon halkan elkezd beszélni. Mesél mindenről. Arról, hogy valamelyik nap ismét bénázott és elesett futás közben. Arról, hogy sokszor migrén gyötri és szomorkás mosollyal megszidja őket, amiért nem örökölt erős immunrendszert. Arról, hogy még mindig rémálmai vannak és alig tud aludni. Arról, hogy mennyire hiányoznak neki. És arról a lányról is mesél, aki egyre inkább beférkőzik a szívébe, ez pedig halálra rémíti. Ennek a lánynak a meleg érintése hiányzik a bőrén, a közeledő tél helyett. Gyorsan megtörli a szemeit, majd hideg kezeit zsebre teszi, hogy kevésbé vacogjon. Halkan elbúcsúzik tőlük és lassan hazaindul.
Ezt látják, ha egyáltalán látják. Erről a lányról vajon mit gondolhatnak? Gondolnak egyáltalán bármit is, vagy üres tekintettel, a gondolataikba merülve láthatatlannak tűnik a szemükben és átnéznek rajta? Igen, valószínűleg. De ha látja is bárki, akkor is csak a felszín látszik, senki nem tudja, hogy mi zajlik le benne. Nem tudhatja ezt senki a másik emberről és talán ez így van jól.