Álarc mögé bújva // Clexa

V.

Pár órával később, miután Adent elhoztam a suliból, felvettem a fekete sport topomat, a lezser és kényelmes melegítő nadrágomat, felhúztam a futócipőmet, majd kiléptem a házból. Muszáj volt valahogy levezetnem a feszültséget, és ha nem akartam, hogy másnak baja essen, akkor a futáson kívül nem tudtam más megoldást.
Ezer és ezer gondolat cikázott a fejemben, aminek a középpontja mindig egy és ugyanaz a személy volt. Miért érzem magam ennyire gyengének tőle? Miért kellett ideköltöznie és felforgatnia az életemet? Miért éri el mindig, hogy a lehető legrosszabb embernek érezzem magam? Folyton késztetést érzek arra, hogy bebizonyítsam, nem vagyok velejéig romlott... de mi van, ha mégis?
Egy pillanatra behunytam a szemeimet, mély levegőt vettem, majd megráztam a fejem és betettem a fülhallgatót. Elhatároztam, hogy kiürítem a fejem és nem gondolok semmiféle szőke lányra meg kék szemekre, csakis a futásra fogok koncentrálni.
Keresztülfutottam a parkon. Elvétve akadt itt-ott pár ember, ami jelenleg nem volt épp kedvemre való, mert magányra vágytam. Minden porcikám tele volt feszültséggel és energiával, így ráfordultam a parkból nyíló erdei ösvényre. A fák úgy magasodtak fölém, mintha el akarnának nyelni és bármelyik pillanatban körbezárnának, nem kínálva kifelé vezető útvonalat.
A kissé csípős, őszi levegő borzongatta a bőröm. A zenelejátszási listámon éppen Anya Marina - How far does the dark go? című száma szólt, amely nagyon passzolt a hangulatomhoz.
Gyorsabb tempóra váltottam, mert naivan azt gondoltam, hogy ha elég gyors vagyok, akkor lehagyhatom a sötét gondolatokat. Tévedtem. Csak annyit értem el vele, hogy a tüdőm elkezdett égni, a lábam sajgott, de azért sem lassítottam. Edzőcipőm talpa keményen csapódott a lehullott levelekkel borított úthoz, miközben úgy éreztem, hogy legyőzhetetlen vagyok, és jóformán repülök.
Egy másodperc töredékéig valóban repültem; hirtelen szörnyen elkezdett hasogatni a fejem és megszédültem, amitől meginogtam. A váratlan mozdulattól nem tudtam kontrollálni a lábaimat, így beleakadt valamibe a cipőm orra, mire eltűnt a lábam alól a talaj és előreestem. Reflexszerűen magam elé tartottam a kezeimet, felfogva a becsapódás erejét, de még így is nagyot estem. Beütöttem a homlokomat, mire egyből megéreztem a meleg, ragacsos vért, amint lassan lefelé folydogál a halántékomnál. A kosz és a vér elegye úgy mart, hogy összeszorítottam a fogaimat. A hideg, kemény talaj lezúzta a bőrt mindkét tenyeremről.
Egy percig még ott feküdtem és próbáltam összeszedni magam, majd lassan feltápászkodtam a földről, de mindenem remegett.
- Francba... - motyogtam magam elé, miközben a könnyeimmel küszködtem és a homlokomat tapogattam.
Kicsit sántítva elindultam az ösvényen, amíg nem találtam egy padot, amire le tudtam ülni. A nadrágom kiszakadt a bal térdemnél, így felhúztam a szárát és szemügyre vettem a horzsolásokat. Csúnya seb éktelenkedett rajta és máris enyhén kékeszöld árnyalatban tündökölt a térdem. A fejem szörnyen zsongott, a kezeimet pedig nem tudtam ökölbe szorítani, mert égett a bőröm.
Esetlenül az ölembe ejtettem őket, igyekezve egyenletesen lélegezni és leküzdeni a remegést, amely minden porcikámat átjárta.

CLARKE

Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem a Lexával folytatott beszélgetés miatt, mert azóta is annyiféle érzés van bennem a csalódottságon keresztül a haragig, hogy nem tudtam, mit kezdjek velük.
Fogalmam sem volt, hogy merre visznek a lábaim, csak mentem előre, míg sűrűbbek lettek körülöttem a fák. Kezdett besötétedni, ami igencsak komor és ijesztő hangulatot adott. Már láttam magam előtt a másnapi újság címlapját, miszerint „Egy diáklányt találtak holtan az erdőben". Keserűen elmosolyodtam magamban, de mentem tovább.
Enyhén jobbra fordult az út, így befordultam a sarkon. A pulzusom hirtelen az egekbe emelkedett, amikor megláttam magam előtt pár méterre egy padon ülő alakot. Gyorsan lepörgettem az agyamban az önvédelmi gyakorlatokat, amiket a csodálatos YouTube segítségével sajátítottam el még évekkel ezelőtt. Ugyanazzal a lendülettel már fordultam is volna visszafelé, amikor a szürkületben rájöttem, hogy az ott nem egy sorozatgyilkos és nem is egy pszichopata, hanem egy lány. Nem is akármilyen lány...
Nagyot nyeltem a felismeréstől, majd közelebb sétáltam hozzá. Minden lépésnél egyre nyilvánvalóbb lett, hogy valami nincs rendben vele, így gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat.
Odaérve elakadt a lélegzetem a látványtól.
- Lexa? Mi... mi történt veled?
A barna hajú lány ijedten felkapta a fejét, mint aki csak most vett észre. Zöld szemei még a félhomályban is világítottak, akárcsak a sápadt arca. Csúnya seb éktelenkedett a homlokán, amelyből vér csordogált lefelé. Koszos volt a nadrágja és a topja is - amit normális esetben alaposan megnéztem volna magamnak, ugyanis kiemelte női vonásait és szabadon hagyta lapos, kidolgozott hasát.
- Jó ég, te vérzel! - mondtam elkerekedett szemekkel, majd gyorsan leguggoltam elé.
Gyengéden elsimítottam a haját a homlokából, hogy jobban szemügyre vehessem a sebet. Halkan felszisszent és erőtlenül arrébb lökte a kezem. Ekkor vettem észre, hogy a tenyere is véres és sebes, így megfogtam az egyik kezét, hogy megvizsgáljam.
- Nem nagy ügy, csak elestem. - mondta halk, rekedtes hangon, miközben próbálta elhúzni a kezét. Nem engedtem neki. Óvatosan tartottam, hogy ne okozzak neki fájdalmat.
- Ez nem néz ki valami szépen, ki kell tisztítani a sebeidet. Ráadásul olyan fehér vagy, mint a fal. - mondtam aggodalmaskodva. - Pillanatok alatt besötétedik, kiviszlek innen, aztán pedig elkísérlek az kórházba. Anyám majd ellát téged, ő orvos.
Megrázta a fejét és megpróbált felállni, de a hirtelen mozdulattól megszédült. Elkaptam a karját és visszaültettem a padra.
- Ne...nem kell orvos. - mondta halkan, miközben folyamatosan vacogott.
- De igen, kell. - feleltem ellentmondást nem tűrő hangon. - Beverted a fejedet, lehet, hogy agyrázkódásod van.
Kibújtam a dzsekimből és a vállára terítettem, hogy kicsit felmelegedjen. Szörnyű volt ilyen állapotban látni őt. Szinte nekem is fizikai fájdalmat okozott a tudat, hogy nincs jól.
- Kö...köszönöm. - suttogta rám nézve.
Még koszosan, véresen is annyira gyönyörű volt, hogy belesajdult a szívem a látványba.
- Mit gondolsz, fel tudsz állni?
Bólintott, majd lassan felemelkedett a padról. Felszisszent, amikor behajlította a térdét, ezért az ép lábára támaszkodott. Óvatosan belebújt a dzsekimbe, majd egy pillanatra becsukta a szemét, amiből arra következtettem, hogy kicsit szédülhet.
Odaálltam mellé és a karomat nyújtottam neki.
- Itt vagyok, támaszkodj rám. - mondtam.
A szeme sarkából rám pillantott. Már azt gondoltam, hogy vissza fogja utasítani és nem kér a segítségemből. Teljes mértékben Lexára vallott volna. Így hát, amikor belém karolt és óvatosan rám nehezedett, eléggé meglepődtem, de igyekeztem nem mutatni.
Már besötétedett. Pár percig csak a lábaink alatti avar ropogása törte meg a csendet. Nem volt kellemetlen ez a csend, mert még ha ezer kérdésem is lett volna hozzá, beértem csak annyival, hogy vékony, kecses ujjai a karomra kulcsolódnak. Bármilyen rossz is volt a jelenlegi helyzet, a közelsége minden volt, csak rossz nem. Az agyam teljesen kiürült, minden más háttérbe szorult rajta kívül. Magam sem értettem ezt a furcsa izgatottságot a közelében, de kellemes érzéssel töltött el.
- Ott kellett volna hagynod azok után, ahogy ma viselkedtem veled. - szólalt meg.
- Nem, megérdemeltem.
Rám nézett és összehúzta a szemöldökét, ami azonnal grimaszba váltott, mert így csak még jobban feszült és égett a homlokán lévő seb.
- Nem érdemelted ezt, Clarke. Csak... csak számomra nem könnyű az ilyen.
- „Az ilyen"?
Elkapta a tekintetét rólam és egyenesen maga elé nézett. Láttam rajta, hogy őrlődik magában. Talán amiatt, hogy elárulja-e nekem, vagy pedig mert nem tudta hogyan elmagyarázni.
- A bizalom. - mondta végül halkan, mint akinek már ezt is fájt elárulnia. Félt kiadni a gyengepontjait, ami miatt nem tudtam őt hibáztatni. - Képtelen vagyok már bárki felé megnyílni.
Nem ért váratlanul ez a kijelentés, mert eddig is sejtettem, hogy erről van szó. Csak azt nem tudtam, hogy mi miatt vált ilyenné. Annyira hajtott a vágy, hogy mindent megtudjak róla, de azt akartam, hogy magától beszéljen róla. Talán soha nem fog eljönni az az idő, hogy megbízzon bennem és bármit is eláruljon magáról, de türelmesen fogok várni.
- Nem mindenki okozna csalódást. Ezt tudod, ugye?
Ismét rám nézett és az arcomat tanulmányozta egy ideig, mint aki megértette a kérdés mögött rejlő célzást. Kicsit bólintott, amit én már győzelemként fogtam fel, mert nekem ennyi is elég volt.