Álarc mögé bújva // Clexa

XVIII.

LEXA

Másnap kerültem Clarke-ot, amennyire csak a körülmények engedték. Tegnap olyan dolgokat árultam el neki, amiket nem szabadott volna, ezzel olajat öntve a tűzre. Képtelen vagyok a közelében normálisan gondolkozni, időnként kicsúsznak a szavak a számon, ezt pedig nem hagyhattam.
Egész nap magamon éreztem a tekintetét, így a percek hosszú óráknak tűntek. Minden egyes vonásodra ügyelni sokkal nehezebb és kimerítőbb, mint azt az ember gondolná. Viszont már volt benne tapasztalatom.
Az utolsó óra után kisiettem a teremből, majd az egész épületből. Már a parkoló felé tartottam, amikor Clarke utánam kiáltott – több ezer közül is felismerném a hangját. Úgy tettem, mint aki nem hallja, gyors léptekkel haladtam tovább. Hallottam a léptei alatt a friss, ropogó havat, én pedig imádkoztam, hogy elérjek a kocsimig, mielőtt utolér. Ám pár másodperccel később már el is kapta a karom és maga felé fordítva megállásra kényszerített.
Rendeztem a vonásaimat, rideg álarcomon keresztül legfeljebb a szemeim árulhatták el, hogy milyen hatással van rám az érintése. Enyhén felhúzott szemöldökkel néztem a karomon nyugvó kezére, amitől rögtön elkapta azt.
- Mit akarsz? – kérdeztem.
- Én csak... Azt hittem, hogy ma befejezzük a beadandót. – felelte zavartan. – Holnap kell leadni és mi még csak a vázlattal vagyunk kész.
Nem felejtettem el, csupán képtelen lettem volna még egy délutánt a lány társaságában tölteni anélkül, hogy ne ölelném magamhoz és ne árulnék el neki mindent, ami a szívemet nyomja. Inkább a menekülést választottam – az érzéseim, Clarke és magam elől.
- Ma nem jó. – hazudtam.
- Ó.
Csak ennyit mondott, de láttam rajta, hogy mennyire csalódott. A kezeit tördelte, én pedig nem tudtam levenni a tekintetem róla; legszívesebben megfogtam és magamhoz húztam volna. Ehelyett ökölbe szorítottam a kezeimet, hogy ne legyenek ilyenfajta gondolataim.
- Ne aggódj, majd megcsinálom. Ha ideadod a füzeted, amibe jegyzeteltél, akkor ki tudom egészíteni vele a saját jegyzeteimet. Nem nagy dolog. – vontam meg a vállam közönyösen.
Összeráncolt homlokkal nézett rám.
- Nem kell egyedül megcsinálnod!
Halvány, örömtelen mosolyra húzódott a szám a váratlan déjà vu érzéstől. Teljesen más szituáció, más ember szájából, de a lényeg ugyanaz volt.
- Egyedül is menni fog.
Elhúzta a száját, majd pár pillanatnyi habozás után előkereste a füzetét a táskájából. Többféle érzelem is látszódott a kék szemeiben, miközben a kezembe nyomta az összefirkált borítóval ellátott füzetet.
- Tessék. – morogta. Nem rejtegette, hogy egyáltalán nem tetszik neki az ötlet. - Ha mégis kellene segítség, akkor tudod, hol találsz.
Mereven bólintottam. Végignéztem rajta és ekkor döbbentem rá, hogy eddig mindig én fuvaroztam őt haza. Teljesen kiment a fejemből. Nem akartam ennyire szívtelen lenni, ezért a hátam mögé mutattam, ahol a kocsim parkolt.
- Hazavigyelek?
Zsebre tette a kezeit és elutasítóan megrázta a fejét.
- Ne fáradj, Lexa! Láthatóan nincs szükséged a társaságomra, úgyhogy nem kell szívességet tenned. – közölte epésen, mire nagyot sóhajtottam.
- Ahogy gondolod.
Bosszúsan felhorkant és az égre emelte a tekintetét.
- Bármit megadnék azért, hogy megértselek. Nem minden körülötted forog, tudod? Értem én, hogy te vagy a nagy és közkedvelt Lexa, de attól még nem kellene játszadoznod mások érzéseivel! Azt hittem, hogy én valamennyire az álarcod mögé tudok látni. De ebben már nem vagyok olyan biztos. Olyan, mintha nem is ismernélek. – mondta leverten. – És hogy őszinte legyek, már kezdek belefáradni, hogy próbálkozzak.
Nagyot nyeltem a szavaitól, mert célba találtak. Azonban csak megfeszített állkapoccsal, mereven néztem rá, pedig a szívem úgy dübörgött a mellkasomban, hogy szinte már fájt.
- Még valami esetleg? – kérdeztem, nagyon erőlködve, hogy érzelemmentesen csendüljön a hangom. Egyenesen gyűlöltem magam érte és abból, ahogyan rám nézett, valószínűleg ő is hasonlóképp érzett.
Összeszorította a száját és alig láthatóan megrázta a fejét, majd sarkon fordult és szó nélkül ott hagyott.
Beültem a kocsiba és kieresztettem az eddig bent tartott levegőt. Még mindig a kezemben szorongattam Clarke füzetét. Az ölembe fektetve kinyitottam; szükségem volt valamire, bármire, ami a lányhoz kötött. Végiglapoztam a füzetet, itt-ott elvétve akadt pár firka, kezdetleges rajz, amik már így is messze jobbak voltak, mint amit én teljes erőbedobással valaha tudtam volna alkotni.
Az egyik oldalnál viszont megdermedtem: a fekete tollal készült rajzról az én szemeim tekintettek vissza. A vázlatszerű, mégis valósághű rajz fekvő pozícióban az egész oldalt elfoglalta. Elállt tőle a lélegzetem. Végighúztam rajta az ujjaimat, óvatosan, nehogy bármilyen kárt okozzak csupán az érintésemmel. Abból következtetve, hogy az ezt követő lapokon már csak a könyvtárban íródott jegyzetek szerepeltek, úgy gondoltam, hogy ez a rajz is akkor készült. Clarke emiatt csukta be olyan sietősen a füzetét.
Önkéntelenül is halvány mosolyra húzódott a szám, ami egészen hazáig le sem olvadt az arcomról.