Álarc mögé bújva // Clexa

XVII.

LEXA

Az iskola könyvtára másik épületben helyezkedett el. Az üvegfalakon nyáron mindig áttörtek a nap erős sugarai, bevilágítva ezzel a könyvtár minden zegét-zugát. Ősszel és télen azonban komorabb hangulat uralkodott az épületben, én mégis jobban szerettem így. A lámpák itt-ott utat mutattak a könyvek labirintusában, de mindig volt olyan sarok, ahová nem jutott el a fény. A könyvek jól ismert, kissé dohos illata mindig nosztalgikus hangulatba hozott. Most sem volt ez másképp.
Negyed óra múlva, amikor Clarke még mindig sehol sem volt, ledobtam a kabátomat az egyik fotel karfájára, de a sálamat magamon hagytam. Még ha kellemes meleg is járta be az egész helyiséget, én akkor is képes voltam fázni. Elindultam az egyik sorban és ujjaimat végighúztam a könyvek gerincén. A csomagolásba bújtatott, névvel és előítéletre késztető borítóval ellátott történetek ezrei mindig jó búvóhelyek voltak a világ elől. Sosem értettem azokat az embereket, akik nem olvastak. De leginkább sajnáltam őket; soha nem fogják megtapasztalni, hogy a képzelet milyen csodákra képes. Ki tud szakítani a hétköznapok okozta megpróbáltatásokból és belerepít egy másik világba, ami nem mindig szebb és varázslatosabb, de legalább nem a tiéd. Ezáltal egy kis levegőhöz jutsz.
Tompa puffanást hallottam magam mögül, így hátranéztem. Clarke dobta le magát és a cuccait a fotelbe, onnan pislogott rám nagy, kék szemekkel. A polcnak dőlve karba tettem a kezeimet és feltettem a jól megszokott álarcot, ami a lány közelében mindig oda nem illőnek és helytelennek tűnt.
- Hosszú egy szál cigi volt. – jegyeztem meg.
- Most itt vagyok, nem? – kérdezte feszülten, mire csak bólintottam. Néztem, ahogy előhalássza a táskájából a füzetét és belelapoz. – Szóval a mi témánk a középkori boszorkányüldözések és boszorkányperek. Kaphattunk volna kevésbé lehangolót is. – motyogta az orra alatt.
- Szerintem érdekes téma. Jól mutatja az emberi ostobaságot és előítéletet.
- Igen, de ezért több százezer ártatlan ember halt meg! – mondta hitetlenkedve.
- Ilyen a történelem, Clarke. – tártam szét a karjaimat. Amikor tudatosult bennem, hogy már mennyire hiányzott, hogy kimondjam a nevét, idegesen a hajamba túrtam. – Hozok pár könyvet, ami a témával kapcsolatos.
Meg sem vártam, hogy bármit is mondjon, gyorsan eltűntem a sorok között. Miért van rám mindig ilyen hatással ez a lány? Miért nem tudok megfeledkezni az érzéseimről, amikor a közelemben van? Miért nem tudok vele is úgy viselkedni, mint akárki mással? Túl kell tennem magam rajta.
A plafonra emeltem a tekintetem és az ajkamat harapdáltam.
- Szedd össze magad, Lexa! – suttogtam magam elé.
A három számítógép közül odamentem az egyikhez, hogy a keresőben megnézzem, milyen könyvek vannak a témában. Rengeteg találatot dobott ki, de úgy gondoltam, hogy bőven elég lesz négy könyv is. Felírtam egy papírra, majd elindultam, hogy összeszedjem őket.
Amikor nagy nehezen megtaláltam mindegyiket, a kezeimben tartott vaskos könyvekkel egyensúlyoztam vissza Clarke-hoz. Felhúzott lábakkal ült a fotelben és a füzetébe firkált. A lámpa megvilágította a haját, amely így már-már aranyszínűen fonta körbe az arcát. Szépségétől most is elámultam, mint oly sokszor.
Ledobtam az asztalra a könyvkupacot, még mielőtt mindet elejtettem volna. Clarke ijedten kapta fel a fejét és ugyanezzel a mozdulattal gyorsan el is lapozta a rajzát, mint akit rajtakaptak valamin.
- Ezek a könyvek minimum egy tonnát nyomnak. – sopánkodtam, miközben kezeimből ráztam ki a zsibbadtságot.
- Szólhattál volna, hogy segítsek.
Megvontam a vállam és leültem a mellette levő fotelbe. Az asztalra hajolva levettem a kupac tetejéről a legfelső könyvet, egy másikat pedig odaadtam a szőke lánynak.
- Írd ki a lényeges dolgokat, amik kicsit is érdekesnek tűnnek! Aztán majd összeegyeztetjük.
- Ahogy óhajtja, Parancsnok... - jegyezte meg szarkasztikusan, de elvette tőlem a könyvet.
Felvont szemöldökkel az arcát tanulmányoztam, ő azonban direkt nem nézett rám.
- Most mi bajod van? – kérdeztem nyugodt hangon.
- Semmi, – vonta meg a vállát közönyösen – csak imádsz parancsolgatni. Mindig mindennek úgy kell lennie, ahogy te akarod. Ezen kívül nekem nincs semmi bajom.
Halkan hümmögtem. Nem mondhattam el neki, hogy egyáltalán nincs igaza, hiszen nem ez az, amit akartam. Közel sem állt hozzá.
Kinyitottam a könyvet és próbáltam elmerülni benne, azonban egy szót sem fogtam fel belőle. A feszültség vágható volt kettőnk között, a kínos csend pedig fülsértő. Idegesen rágcsáltam a tollam végét, Clarke pedig úgy dobolt a lábával, mint aki bármelyik percben lyukat taposhat a padlóba. Percek teltek el így, amikor végül hangosan becsapta a könyvet és kikelt magából.
- Nem értem, hogy mi folyik itt, Lexa! Nem tudom, hogy mi miatt lett ismét... ez. – mutogatott a levegőben kettőnk között. – Nem csinálhatod ezt egyik napról a másikra, bármilyen magyarázat nélkül! Ennyit sem érdemlek? Csak egy játékszer voltam, amivel jól elszórakoztál, aztán meguntad? Mert pontosan így érzem magam, ha egyáltalán érdekel.
Amilyen dühösen kezdte a monológot, olyan elkeseredetten fejezte be. Összeszorult a szívem a hangjában rejlő szomorúságtól. Nem tudtam ránézni.
- Érdekel, Clarke. Ha elérhetném, hogy ne érezd így magad, akkor megtenném. – feleltem halkan, majd nagy nehezen ráemeltem a tekintetem. – Soha nem csak egy játékszer voltál. Már az első pillanatban vonzottál magadhoz, ugyanakkor halálra is rémítettél. Ez pedig azóta sem változott.
Szavaim vegyes érzelmekkel töltötték el, mindegyik kiült az arcára. Pár pillanatig csak az ölében fekvő kezeit nézte, majd alig halhatóan feltette a jogos kérdést:
- Akkor miért?
- Mert az eszemmel kell meghoznom néhány döntést, nem pedig a szívemmel. – mondtam, és ettől a ténytől máris ökölnyi gombócot éreztem a torkomban.
Visszafordultam a könyvhöz, ezzel lezártnak tekintve a témát. Azt tettettem, hogy minden figyelmemet az olvasásnak szentelem, pedig minden érzékszervemmel a lány reakcióját lestem. Természetesen nem hagyta annyiban, hiszen Clarke-ról volt szó.
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte, majd amikor nem válaszoltam, tovább feszegette a témát. – Miért nem tudod csak őszintén kimondani? Miért kell titkolóznod és úgy tenned, mintha az együtt töltött idő meg sem történt volna?
Mély levegőt vettem és felnéztem a könyvből.
- Nem akarok fájdalmat okozni neked. Te vagy az utolsó ember, akit bántani szeretnék. – mondtam őszintén a szemeibe nézve. – Ezért kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy hagyjuk ezt a témát!
Jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, legszívesebben addig faggatózott volna, amíg választ nem kap az összes kérdésére. Azonban valamit megláthatott az arckifejezésemen, mert csak legyőzötten felsóhajtott és szó nélkül újra az ölébe fektette a könyvet.