Álarc mögé bújva // Clexa

XXII.

LEXA

A rák rohamosan terjedt szét bennem. Éreztem, hogy vesztésre állok.
Clarke folyton-folyvást visszatért a kemoterápia témához, mint legjobb lehetőség. Mindenki úgy beszélt róla, mintha az lenne az aduász és a biztos halhatatlanság ékköve. Miközben nem volt más, csak egy szánalmas reménysugár, amivel meghosszabbíthatnák a haláltusámat. Nem akartam, hogy reménykedjenek. Azt pedig végképp nem, hogy én reménykedni kezdjek.
Clarke dühös volt rám, mert azt gondolta, hogy feladtam és beletörődtem a vesztembe. De tudtam, hogy igazából nem rám dühös, sokkal inkább a tehetetlenségre, a sorsra, és a jövő gondolatára.
Míg ő a kemoterápiával zaklatott folyton, én őt a továbbtanulással. Több tucat egyetemnek néztem utána és azokról, amikről tudtam, hogy érdekelhetik őt, kinyomtattam egy komplett összeállítást. Szakok, kurzusok, ösztöndíjak, még az egyetemek történelmét is, mintha az bármit is számítana. Amikor már körülbelül tizenharmadjára nyomtam az orra alá egy újabb képzőművészeti egyetemről szóló leírást, dühösen lecsapta a laptopját.
- Lexa, nem érdekel a hülye egyetem, értsd már meg! - rivallt rám, majd halkabban hozzátette: - Nélküled nem.
De én nem adtam fel, és mindig találtam rá alkalmat, hogy megemlítsem az újabb ötleteimet. Nem hagyhattam, hogy miattam tegye tönkre a jövőjét. Nem akartam, hogy megálljon az élete azoknak, akiket szeretek, csak azért, mert az enyém véget ér.

Egyik délután ajtócsapódásra ébredtem, valószínűleg elaludhattam a kanapén olvasás közben. Mostanában alig tudtam elolvasni egy-egy fejezetet, a szemem máris mindig csukódott le és úgy éreztem magam, mint aki egy hete nem aludt.
Hallottam, ahogy Anya és Aden lerúgja magáról a cipőt. Az apró léptek egyből az emelet felé tartottak, Anya pedig bement a konyhába, ahol ledobta a táskáját. A kanapéról ráláttam, amitől a szívem összefacsarodott.
Anya a konyhapultra támaszkodott, a fejét ráhajtotta a márványlapra és mélyeket lélegzett. Mostanában szét volt csúszva, amiért nem tudtam okolni.
Amikor pár perc múlva felnézett, találkozott a tekintetünk, ő pedig egyből elszégyellte magát.
- Lexa, azt... Azt hittem, a szobádban vagy. - motyogta zavartan, miközben kihúzta magát. - Ebédeltél már? Kérsz valamit?
Csak a fejemet ráztam és nagy nehezen felültem.
- Ne haragudj, hogy megint ilyen későn jöttem, csak rengeteg házi dolgozatot kellett kijavítanom.
Ergo nem tudsz itthon lenni és végignézni, ahogy napról-napra halványodom.
- Semmi baj, megértem.
Szorosabbra húztam magamon a fekete kardigánomat, mert úgy éreztem, mintha a szobából kiszállt volna az összes meleg. Összeszedve minden erőmet felálltam és kicsoszogtam a konyhába. Nekidőltem az ajtófélfának, mert nem lett volna most az az isten, aki miatt képes lettem volna felülni a bárszékre.
- Hé, miért nem fekszel vissza? Viszek neked jó meleg teát. - mondta, és máris nekiállt keresgélni a teafilterek között.
- Egész nap feküdtem. Inkább azt szeretném tudni, hogy jól vagy-e?
Megdermedt és rám nézett. Egy tizedmásodperc alatt tudtam, hogy el fogja sírni magát, és így is lett.
- Te vagy beteg, és tőlem kérdezed, hogy én jól vagyok-e? - nevetett fel keserűen könnyek között.
- Igen, én kérdezem tőled. - bólintottam komolyan, de a torkomban csomót éreztem.
Ettől csak még jobban sírni kezdett és ismét rádőlt a konyhapultra, miközben a kezébe temette az arcát. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy hányszor láttam sírni ezt az erős nőt.
Odamentem hozzá és megérintettem a vállát, de nem tudtam, mit mondhatnék.
- Nem igazságos, hogy itt hagysz minket. Mihez fogunk kezdeni nélküled? - kérdezte sírva. - Adennek szüksége van rád, ahogy nekem is.
Szavai éles tőrként hatoltak belém. Normál esetben ezt nem tartottam volna igazságosnak, hogy mindezt kimondta, hiszen nem önszántamból lettem leukémiás. De minden volt, csak normál helyzet nem.
Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Miért nincs egy „Mit kell mondani a szeretteidnek, mielőtt meghalsz?" kézikönyv?
- Őszintén? Nem tudom, mi lesz. Valószínűleg borzalmasan fog fájni és ha tehetném, akkor nem tennélek ki titeket ennek. - mondtam és nagyot nyeltem. - De azt tudom, hogy hatéves koromtól anyám helyett anyám voltál. Egy rendíthetetlen kőoszlop vagy nekem és Adennek. Jöjjön bármi, te nem omlasz össze, maximum meginogsz egy időre. Irigylésreméltó erő van benned, ezt ne feledd. Én pedig nem fogok eltűnni, ettől ne félj. Nem fogom levenni rólatok a szememet, hiszen ez az én kis családom. - mosolyodtam el könnyes szemmel.
Anya is potyogó könnyekkel nevetett fel, majd magához húzott és szorosan megölelt.
- Annyira különleges lány vagy, és még annyi minden van benned. Bárcsak láthatnám...
Megpusziltam a feje búbját, mert fél fejjel alacsonyabb volt nálam.
- Majd egy másik életben, Anya.