Álarc mögé bújva // Clexa

XIII.

CLARKE

Elérkezett a Hálaadás, én pedig sok év után először éreztem úgy, hogy jó helyen vagyok, és nem akarok menekülni. Anyával egyre inkább megtaláltam a közös hangot és kezdtem úgy gondolni, hogy most talán tényleg egy biztos pont lesz az életemben, nem tűnik el egyik napról a másikra, ahogy évekkel ezelőtt tette. Lexa pedig egy olyan érzést testesített meg számomra, amit még soha nem éreztem senki iránt. Így mindenem megvolt, amit csak kívánhattam. Nem gondoltam volna, hogy mindezt éppen ezen a helyen, ebben a kisvárosban fogom megtalálni.
Reggel, amikor álmosan levonszoltam magam a lépcsőn, a házban már finom illatok terjengtek. Anya a konyhában tett-vett - a pulton levő ételek számából és a sütőben levő pulykából ítélve – már órák óta.
- 'Reggelt! – motyogtam a szemeimet dörzsölve.
- Ó, jó reggelt, szívem! Kávé a kávéfőzőben. – bökött az említett tárgy felé, majd sietősen fordult is vissza a zöldségek aprításához.
Ma különösen fittnek és vidámnak tűnt, jó volt ilyennek látni. Kivettem egy bögrét és megtöltöttem kávéval, amit még természetesen megfejeltem pár kanál cukorral.
- Nem csak ketten ünnepeljük a Hálaadást? Ennyi kaja egy seregnek is elég lenne.
Habár mi eddig még sosem ünnepeltük – Ausztráliában ez nem szokás -, apa tegnap este mégis felhívott és megkérdezte, hogy nem akarom-e nála tölteni ezt a napot. Felajánlotta, hogy a repülőjegyemet is fizetné. Arra azonban nem jött rá, hogy én annak örülnék a legjobban, ha egy családként tudnánk ünnepelni, így azt a lehetőséget nem is vette számba, hogy esetleg ő üljön fel egy repülőre és ő jöjjön ide. Így hát elköszöntünk egymástól és erőltetetten csak annyit mondtunk, hogy talán majd karácsonykor.
- Csak szeretnék mindent jól csinálni. – vonta meg anya a vállát zavartan. – Évekig egyedül voltam ezen a napon és két film között pizzát rendeltem. Te viszont megérdemled, hogy illően megünnepeljük.
Szavai vegyes érzésekkel töltöttek el. Most először kezdtem el azon gondolkozni, hogy az elmúlt pár év nem csak számomra volt nehéz, és nem csak én voltam magányos. Ő tényleg egyedül volt.
Odaléptem hozzá és átöleltem a vállát.
- Köszönöm, anya. Hadd segítsek! – ajánlottam fel, miközben letettem a bögrémet a pultra.
Anya rám mosolygott és szeretetteljesen, hálásan nézett rám. Ez a nap tényleg nem véletlenül kapta a nevét. Órákat töltöttünk a konyhában, fesztelenül beszélgettünk, emlékeket osztottunk meg egymással, miközben a nevetésünk betöltötte az egész házat.

Ezen a napon a városban – anya állítása szerint – minden évben a feldíszített, kivilágított főutcát ellepik az emberek és a hálaadási vacsora után együtt ünnepelnek tovább. Sosem volt még ilyenben részem – nem mellesleg, hogy eddig nagyvárosban éltem -, ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy ez mennyire hozza közelebb az embereket egymáshoz.
Már néhány nappal korábban megbeszéltük Lexával, hogy családostul kimegyünk az este folyamán. Ő Anyaval és Adennel töltötte a napot, ahogy minden évben. Habár tegnap is találkoztunk, mégis nagyon hiányzott a barna hajú lány és már alig vártam, hogy láthassam.
Így miután anyával komótosan megvacsoráztunk – isteni lett minden, de a pulykát és a mártást nem győztem elégszer dicsérni – és átöltöztünk kicsit melegebb ruhákba, átsétáltunk a főutcára, ami csak pár percnyire volt tőlünk. Írtam Lexának, hogy mi már itt vagyunk, mire jött a válasz:
„Akkor siettetem őket, mert már nagyon hiányzol. Nemsokára ott leszünk."
Megmosolyogtam az üzenetét. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy neki is ugyanannyira hiányzom, mint ő nekem. Az pedig talán még jobban, hogy már nem félt ezeket meg is osztani velem.
Anyával végigsétáltam az emberek tömegén. Minden gyönyörű volt: a kivilágított bódék, égő lámpások és fényfüzérek élettel töltötték meg az utcát. Jó volt látni, hogy ennyi ember van együtt, még a hideg ellenére is.
Sokan odaköszöntek nekünk, még olyanok is, akik csak látásból voltak ismerősek vagy még annyira sem. Anya leállt az egyikükkel beszélgetni, én pedig kicsit odébb állva figyeltem az embereket. A közelben egy férfi gitározott és énekelt, kellemes, rekedtes hangja betöltötte az éjszakát. A halk, melankolikus dal a szívemig hatolt, mert tele volt érzelemmel. Hirtelen hiányolni kezdtem a gitáromat, ujjaim alatt akartam érezni a hideg húrokat.
Már messziről, a gyenge fényben is kiszúrtam Lexát. A barna hajú lány Anya és Aden között lépkedett, és éppen összeborzolta a kisfiú haját. Tekintete fel-alá járt az emberek között, mint aki keres valakit. Amikor találkozott a tekintetünk, szája apró mosolyra húzódott és elindult felém.
Odaérve azonnal a karjaiba zárt és hozzám simult. Fejét a vállamon nyugtatta és hallottam, ahogy fellélegzik, majd hosszan kifújja a levegőt.
- Hiányoztál. – suttogta.
Elmosolyodtam és szorosabban öleltem magamhoz.
- Te is nekem, nagyon.
A válla fölött megláttam, hogy Anya és Aden is odaértek, mire gyengéden kibontakoztam az ölelésből. Lexa kelletlenül és csalódottan lépett el tőlem, mire vigasztalásképp végigsimítottam tenyeremet a hátán.
- Jó estét! – köszöntem Anyanak, majd leguggoltam a kisfiú elé. – Szia, tökmag. Már hiányoltalak.
Biztató mosolyt küldtem felé, mert még mindig feszült volt a társaságomban, én pedig nagyon szerettem volna, hogy ez változzon.
- Szia. – mondta halkan, miközben vizslató tekintete nem eresztett.
- Láttam, hogy nem messze lehet forró csokit kapni. – súgtam neki bizalmasan, mire felderült a kis arca. – Mondd, hogy nem egyedül kell innom tizenhét éves létemre, légyszi! Te vagy az egyetlen reményem.
Halkan kuncogott, ami majdnem annyira édes hang volt, mint Lexa nevetése. Majdnem.
- Iszom veled.
- Hurrá, köszönöm! – mondtam mosolyogva, majd felálltam.
Lexa hitetlenkedő mosollyal és kérdő tekintettel nézett rám, mire csak ártatlanul megvontam a vállam. Ekkor anya lépett oda hozzánk.
- Szép estét és boldog hálaadást! Én Abby vagyok, Clarke édesanyja. – mutatkozott be kedvesen, miközben kézfogásra nyújtotta a kezét.
- Boldog hálaadást viszont! Anya vagyok, ő pedig itt Aden. – Elfogadta a felé nyújtott kezet és megrázta. – Látásból már ismerősnek tűnik, de még nem volt szerencsém, hogy személyesen is megismerhessem. Igazán örülök a találkozásnak.
- Kérlek, tegeződjünk! Clarke már úgyis annyi mindent mesélt, hogy olyan, mintha már tényleg ezer éve ismernélek titeket. – nevetett fel.
- Hé, anya! Ez azért nem igaz. – mondtam elpirulva és Lexa felé pillantva, aki elégedett mosollyal nézett rám. – Inkább elmegyek forró csokiért. Nektek hozzak valamit?
- Én egy teát innék, mert majd' megfagyok. De elmegyek veled. – lépett Lexa közelebb hozzám.
Anyáék is teát kértek, így elindultunk, hogy megszerezzük a meleg italokat.
Odébb, a füves részen állt egy kis fedett faházikó, ott főzték a forró csokit és a teát. Amikor megláttam a plakátot – „Ingyen lélekmelegítő a hidegben" -, meglepődtem. Ez is új dolog volt számomra, nem voltam ilyen kedves gesztusokhoz szokva. Elég nagy sor kígyózott előtte, de beálltunk a végére.
Észrevettem, hogy Lexa alig észrevehetően remeg mellettem, mire tenyerembe fogtam a kezeit.
- Jesszusom, te jéghideg vagy! – mondtam elképedve. Elkezdtem gyengéden dörzsölni a kihűlt kezeit, hogy felmelegedjen. Párszor a számhoz emeltem és lehelni kezdtem, majd aggódva néztem fel rá. – Most már jobb valamennyivel?
Apró, féloldalas mosollyal nézett rám és olyan tekintettel, amitől nagyot nyeltem.
- Miattad minden az.
Szégyenlősen odabújtam hozzá és a kabátjába temettem az arcom. Belélegeztem a jól megszokott illatot és azon gondolkoztam, hogy már nem tudnám elképzelni az életem nélküle.
- Nem is kell. – mondta halkan, mire felkaptam a fejem és meglepődve néztem rá. Tekintetem láttán elnevette magát. – Imádom, amikor hangosan gondolkozol és észre sem veszed.
Kinyújtottam felé a nyelvem, ezzel próbálva leplezni a zavaromat, amire ő csak egy apró puszival reagált.
Még percekig álltunk sorba, mire végre megkaptuk a forró italokat. Visszaérve a többiekhez azt láttuk, hogy nagyokat nevetnek valamin és láthatóan nagyon jól kijönnek egymással. Már helyet foglaltak egy padon, az egyik közeli kis asztalnál, így Lexával velük szemben helyezkedtünk el. Letettük a poharakat eléjük, de annyira bele voltak merülve a beszélgetésbe, hogy alig vettek észre bennünket. Egyedül Aden pislogott felénk a nagy szemeivel.
- A rendelt forró csoki megérkezett. – kacsintottam rá, ahogy közelebb toltam hozzá a poharat. Rögtön lecsapott rá és óvatosan fújni kezdte.
Hangomra már anyáék is felnéztek és kezükbe vették az italokat.
- Köszönjük szépen. Ez most életmentő ebben a hidegben.
Ahogy iszogattam a forró csokimat, láttam, hogy Anya fürkésző pillantással figyel engem.
- Mondd csak, Clarke. Mik a terveid a gimnázium után?
A kérdés hallatán túl nagy kortyot ittam, mire megégettem a nyelvem és a szájpadlásom. Felszisszenve tettem le a poharat és zavartan megköszörültem a torkom.
- Öhm... Még nem igazán tudom. Szeretnék majd egyetemre menni. Érdekel a művészet és imádok rajzolni, emiatt ilyen szakon gondolkodom. Csak sajnos nemigen van ilyenfajta egyetem a közelben. De mindez még változhat. Sok minden befolyásolja a döntésemet. - néztem Lexára a szemem sarkából.
Erről a témáról még nemigen volt szó közöttünk, nem sokat beszélgettünk a jövőről. Nem tudtam, hogy Lexa mit tervez, vagy hogy mit fog hozni az élet, de abban biztos voltam, hogy nem akarok olyan jövőt, amiben ő nem szerepel.
Lexa a combomra tette a kezét és ott is hagyta, mint aki olvas a gondolataimban. Így akarta tudtomra adni, hogy egyre gondolunk, amitől rögtön megnyugodtam. Ez a nyugodtság azonban nem tartott sokáig, mert észrevettem, hogy anya figyelmét nem kerülte el Lexa mozdulata. Kikerekedtek a szemei, amikor rájött, hogy ez mit jelent. Ha eddig is sejtette, hogy több van közöttünk, mint barátság, a tényszerű megállapítás most mégis megdöbbentette. Szinte segítségkérő pillantást vetett Anyara, aki nyugodt, rezzenéstelen tekintettel nézett a combomon levő kézre, majd vissza anyára. Elmosolyodott és nyugtatólag megérintette anya vállát, aki most már inkább csak tanácstalannak tűnt, mintsem döbbentnek.
- Ez jó dolog, Clarke. Örülök neki. – mondta kedvesen. Meg is feledkeztem az előbbi témáról, így először nem voltam benne biztos, hogy a szavai mire vonatkoznak. De a tekintetéből ítélve nem csak a válaszomra reagált így, amitől fellélegeztem. – Lexa is hasonló véleményen van az egyetemet illetően. De bárhogy is fog dönteni, én mindenben támogatni fogom. – nézett kis mosollyal a barna hajú lányra.
- Tudom, Anya. Mihez is kezdenék nélküled? – kérdezte Lexa félig viccelődve, de tudtam, hogy teljesen komolyan gondolja a szavait.
- Akkor gondolom kötelességem arra is emlékeztetni benneteket, hogy jövőhéten van a beadandó leadási határideje, amit tudtommal még el sem kezdtetek.
- Ó, hogy az a... - kezdte Lexa, de a nyelvébe harapott. – Teljesen megfeledkeztem róla.
- Igen, én is. El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan telik az idő.
Mindkét nő elnevette magát a helyzeten, mert tisztában voltak vele, hogy mi vonta el a figyelmünket a feladatról. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy anya ismét ellazult és nem úgy méreget már, mint ahogy a gyerekek szoktak nézni a tányérjukon levő zöldségre: kétségbeesetten és enyhe undorral.
Körülbelül még egy óráig ültünk ott és beszélgettünk, ez idő alatt Adennel is közelebb kerültünk egymáshoz. Még kő-papír-ollót is játszottunk és olykor megnevettettem, ami melengette a szívemet. Olyan volt a nevetése, mint fény a sötétben csakúgy, mint a mellettem levő lányé.
Lexával mindig találtunk alkalmat egy-egy lopott érintésre. Egymás mellett ültünk, karjaink összeértek, de még így sem volt elég a közelségéből. Lassan már annyira szükségem volt az érintéseire és csókjaira, mint az oxigénre. Mindez pedig anyáék figyelő tekintete alatt igencsak nehéz feladatnak bizonyult.
Amikor már későre járt és Aden szemei fáradtan csukódtak le, Anya búcsúzóul felállt.
- Ideje hazavinnem a kis álomszuszékot. Nagyon jól éreztük magunkat, örülök, hogy végre megismerkedhettünk. – mosolygott anyára. – Biztosan lesz még alkalmunk ilyenre.
Anya is felállt és jókedvűen mosolygott a nőre.
- Én is örülök. Remélem, hogy mihamarabb megismételjük, jó volt kicsit kikapcsolódni. De holnap ismét munka, úgyhogy én is megyek haza és kidőlök. Clarke, te is jössz?
Lexára néztem, aki alig láthatóan megrázta a fejét és zöld szemei arról árulkodtak, hogy szeretné, ha még maradnék. Így nem volt kérdéses, hogy menjek-e vagy sem.
- Még maradnék egy kicsit, ha nem gond. De hamarosan én is megyek haza, becsszó. – mondtam anyának, aki csak bólintott.
- Gondolom, akkor te is maradsz, Lexa. – emelte égnek a tekintetét egy kis mosoly kíséretében. – De ne maradjatok sokáig, nagyon hideg van.
Mindketten rábólintottunk, Lexa még gyorsan megpuszilta Aden feje búbját, majd elköszöntünk tőlük. Végre kettesben maradtunk.
Mindketten egyszerre fújtuk ki a levegőt, amit bent tartottunk. Körülnézve láttam, hogy a legtöbb ember már hazament és csak páran maradtak. Ettől függetlenül idegesített mindenki jelenléte, aki nem Lexa volt. Így felálltam és kinyújtottam felé a kezem.
- Menjünk el innen, jó?
Megfogta a kezem és ő is felállt. Éreztem a hideg érintését, de nem engedtem el a kezét. Hagyta, hogy elvezessem egy csendesebb helyre, a közeli parkba. A minket körülvevő fák árnyékot vetettek ránk és olyan érzetet keltettek, mintha csak mi lennénk a világon, mindentől elzártan. Ide nem ért el az emberek hangja, csak a csend ölelt körbe minket.
Amikor megbizonyosodtam róla, hogy tényleg egyedül vagyunk, megálltam és Lexát magam felé fordítottam.
- Szerintem megbolondulnék, ha még egy percet várnom kellene addig, amíg megcsókollak. – suttogtam, amikor már csak leheletnyi távolság volt köztünk.
- Már így is épp elég bolond vagy, de azért ne várjuk meg a következményeket. – suttogta vissza, pedig nem volt, aki meghallhatott volna minket.
Válaszul megszüntettem a köztünk levő távolságot és erősen végighúztam fogaimat az ajkán. Alig hallhatóan felszisszent, mire gyengéden megcsókoltam, enyhítve az előbbi fájdalmat. Felfelé végigfuttatta jéghideg kezeit a nyakamon, majd belemarkolt a hajamba, közelebb húzva magához. Megfogtam a derekát és hátrálásra késztettem mindaddig, amíg háta neki nem nyomódott az egyik fa törzsének. Gyorsabban, türelmetlenebbül csókoltam, mert még mindig nem éreztem magamhoz elég közel, és érezhetően ő is így volt ezzel.
Pulcsiját kicsit lejjebb húztam a válláról, hogy ajkaim végigjárják a nyaka és válla közötti kecses ívet. A hűvös szellő és az érintésem nyomán libabőrös lett, de hátravetett feje és szaporább légzése arra utalt, hogy minden másodpercét élvezi.
Tudtam, hogy itt kellene megállnom, de képtelen voltam fékezni magam. Lassan benyúltam a pulcsija alá és tenyeremet a hasára fektettem, majd egyre lejjebb vándorolt a kezem. Amikor már a farmerja széléhez értem, az ajkába harapott és vágytól elsötétült tekintettel nézett rám. A nadrágjába csúsztattam a kezem, majd ujjaim a bugyija alá siklottak. Gyengéden megcsókoltam éppen abban a pillanatban, amikor ujjaim célba értek. Éreztem, hogy szája kissé elnyílik és elakad a lélegzete. Elkezdtem mozgatni a csuklómat, mire jobban belém kapaszkodott. Torkából halk nyögések törtek fel, amik egyre fokozódó vágyat ébresztettek bennem.
Idővel már észre sem vettük a hideg levegőt, mert forró ajkaink szinte égették a másik bőrét, ahogy igyekeztük csillapítani a vágyainkat. Addig ingereltem az ujjaimmal, amíg élesen levegő után kapott és megremegett a karjaimban.
- Clarke... - lehelte elcsukló hangon.
Olyan szorosan tartottam, hogy ujjaim belefúródtak a bőrébe, háta pedig erősen a fa egyenetlen kérgéhez nyomódott. Abban a percben nem gondoltam bele, hogy ez esetleg fájdalmat okoz neki vagy nyomot hagy. Teste elernyedt és nekem dőlve rám támaszkodott, miközben kapkodva vette a levegőt.
Kezemet kihúztam a nadrágjából és megpusziltam a halántékát, mire fáradt mosolyra húzódott a szája.
- Egész végig ilyen hátsó szándékaid voltak velem, mi?
- Talán. – mondtam vigyorogva, miközben szorosabbra húztam körülötte a kabátot, hogy meg ne fázzon.
- Sosem bírsz magaddal, Clarke Griffin. – szidott meg játékosan, ahogy a szemét forgatta.
- Tudom, szörnyű velem az élet. – dramatizáltam túl a helyzetet.
Kezét az enyémbe csúsztatta és megszorította, hogy rácáfoljon a szavaimra, majd így indultunk el hazafelé. Pár perc múlva megköszörülte a torkát, amit akkor szokott, amikor zavarban van.
- Clarke, én sz... - elharapta a mondat végét, majd lemondóan felsóhajtott és kicsit megrázta a fejét. – Szóval csak szeretném megköszönni, hogy még mindig mellettem vagy.
Láttam rajta, hogy valami nagyon kikívánkozna belőle, csak nem meri kimondani. Nem akartam erőltetni, így úgy tettem, mint aki nincs tisztában azzal, hogy máshogy fejezte be a mondatot, mint eredetileg szerette volna. Megeresztettem felé egy mosolyt.
- Mindig.

LEXA

Amikor hazaértem, a ház már csendes volt, mindenki aludt. Halkan osontam fel az emeletre, hogy ne csapjak zajt és ne ébresszek fel senkit. Bementem a fürdőszobába, majd levetkőztem és megnyitottam a zuhanyt. Felkötöttem a hajam a fejem tetejére. Amíg vártam, hogy felmelegedjen a víz, a tükör előtt álltam és a tükörképemet tanulmányoztam. Végighúztam kezemet a beesett arcomon; arccsontom észrevehetően jobban kiállt, állkapcsom vonala pedig élesebben körvonalazódott ki az utóbbi időkben. Sosem szerettem igazán azt a lányt, aki a tükörből tekintett vissza rám, de mostanában még inkább kerültem, hogy magamra kelljen néznem.
Elléptem a tükör elől és beléptem a zuhanyzóba. A forró víz égette a bőrömet, de jó érzéssel töltötte el kihűlt porcikáimat. Ahogy végigszappanoztam a testemet, észrevettem a karomon és derekamon lévő véraláfutásokat. Tudtam, hogy Clarke okozta – akaratán kívül -, de alig fél órája történt és máris meglátszott a bőrömön. A hátamat ezek után már meg sem mertem nézni, mert az már most sajgott.
A testem meggyötört volt, de a lelkem szárnyalt. Azt sem bántam volna, ha az egész testem véraláfutások egymást övező halmazává válik, Clarke érintése mindent megért.
Elzártam a vizet és kiléptem a zuhanyzóból. A forróságtól az egész fürdőszoba párás volt. Megtörölköztem, majd a törölközőt magam köré tekerve bementem a szobámba. Magamra kaptam egy bő pólót és szürke szabadidőnadrágot. A kimerültségtől elnehezültek a szemhéjaim, jelenleg nem akartam mást, csak aludni egyet.
Amikor elindultam az ágyam felé, előbb éreztem meg a számban a vér fémes ízét, mint hogy észrevettem volna az orromból lefelé folyó vörös csíkot.
- Francba... - kaptam tenyeremet az orromhoz.
Leroskadtam az ágyamra és az éjjeliszekrényről elvettem egy zsebkendőt, amit az orromra szorítottam. A vékony, fehér anyag egyből átivódott vérrel, ezért még többet szorítottam oda. Ahelyett, hogy elállt volna a vérzés, egyre inkább dőlt az orromból.
Pár perc alatt elhasználtam egy csomag zsebkendőt, amikor végül úgy látszott, hogy kezd kissé enyhülni. Ekkor már annyira kimerült voltam, hogy felhúzott lábakkal összekuporodtam az ágyon és nem sokkal később orromra tapasztott kezekkel aludtam el. Nem törődve azzal, hogy a vér beleszívódik az ágynemű anyagába, ami aztán kimoshatatlannak bizonyulva örök nyomot hagy majd.
Ez az orrvérzés volt, ami végérvényesen elindított a lejtőn lefelé és magával hozva a káoszt az elkerülhetetlen felé söpört.