Álarc mögé bújva // Clexa

XIX.

LEXA

Egy furcsa, mégis ismerős érzés riasztott fel álmomból. Előbb éreztem meg a jól megszokott illatot, mint hogy lenéztem volna a derekamat ölelő karokra. A kócos, szőke haj látványától egyből megnyugodtam, noha olyan másnaposnak éreztem magam, mint még soha.
Bárhogy is próbáltam emlékezni, az este nagy részét homály fedte. Nem rémlett, hogyan kerültem ebbe a szobába, miért van rajtam egy férfiing, és egyáltalán mit keres mellettem Clarke. Egyedül arra emlékeztem, hogy hajnalban magamhoz ölelem a vacogó lányt, akiről alvás közben valahogyan lehúztam a takarót.
Az ablakon keresztül vakító fehérség áramlott be; valószínűleg egész éjszaka havazott. Clarke még békésen aludt mellettem, egyenletes szuszogása volt az egyetlen hang a szobában, sőt az egész házban. Kisimult, nyugodt vonásai még inkább angyalivá tették őt. Nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg: kézfejemet gyengéden végigsimítottam az arcán, mire pisze orra alig észrevehetően megrándult. Ezt látva nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.
Habár szívesen elnéztem volna még akár órákig is, nagyon nagy szükségem volt egy bögre kávéra. És egy fájdalomcsillapítóra. Úgy hasogatott a fejem, mintha legalábbis egyenesen a falba vertem volna.
Óvatosan lefejtettem magamról Clarke kezeit, hogy ne ébresszem fel, majd kikeltem a puha, meleg ágyból. A szobában hideg volt, én pedig egy szál ingben flangáltam; rögtön libabőrös lettem.
Gyorsan körülnéztem a szobában, hogy hol lehetnek a ruháim, de nem találtam őket. A telefonomnak is nyoma veszett, pedig gyanítottam, hogy már néhány aggodalmas SMS és nem fogadott hívás vár.
Nagy sóhajjal letettem róluk, majd halkan kimentem a szobából. Leosontam a lépcsőn, talpam alatt alig hallhatóan nyikorogtak a lépcsőfokok.
A nappaliban káosz uralkodott. Mindenhol hegyekben állt a pohár halom, üres üvegek, chipses zacskók, és még isten tudja mik. Ennek a rendetlenségnek a közepén, a kanapén aludt Lincoln és Octavia. Ezek szerint nekik is jól sikerült az este.
Lábujjhegyen kilopakodtam a konyhába, ami a nappalihoz képest jó állapotban volt. Elbotorkáltam a kávéfőzőig, amely jelenleg magát az éltető erőt jelentette. Amilyen gyorsan csak tellett a sajgó fejemtől és fáradt, másnapos porcikáimtól, lefőztem egy hadseregre is elegendő kávét. Színültig töltöttem magamnak a bögrét és nekidőltem a konyhapultnak.
Az első kortynál azon nyomban fellélegeztem. Már csak egy fájdalomcsillapító kellett, vagy akár egy tucat. De magamra vessek, amiért ennyit ittam, ráadásul gyógyszerek mellett...
Vacogva, mezítláb álltam a hideg padlón, egyik kezemben a kávésbögrével, míg másikkal magamat öleltem át. Kinéztem az ablakon. A vakító fehérség rögtön összehúzta a pupilláimat és felerősítette a halántékomban lüktető fájdalmat.
- Csak követnem kell a kávéillatot, ha meg akarlak találni. – szólt egy halk hang, mire megpördültem.
Clarke álldogált az ajtóban álmosan, de halvány mosollyal. Tekintete végigvándorolt az ingen, amely csak a combom felét takarta, majd a meztelen lábaimon. Még inkább libabőrös lettem.
- Majd' meghaltam már egy kiadós adagért. – mondtam a bögrét szorongatva. – Maradt neked is, ha kérsz. Valószínűleg találsz valahol egy kiló cukrot is.
Mosolyogva rázta a fejét a piszkálódásomat hallva, majd útban a kávéfőző felé játékosan meglökött a könyökével.
- Ezt nem tudtad kihagyni, igaz?
- Sosem tudom kihagyni. – ismertem be egy mosoly kíséretében.
Clarke is megcsinálta a szokásos cukros kávéját, önkéntesen jelentkezve egy jó kis diabéteszre. Ezután velem szemben ő is a konyhapultnak dőlve engem kezdett vizslatni a kék szemeivel.
- Szóval... Mennyire emlékszel az estéből? – kérdezte óvatosan.
Mély levegőt vettem és elhúztam a számat.
- Alig valamire. Ez annyira nem vall rám. Jobban szeretem az irányításom alatt tartani a dolgokat, nem pedig ennyire elhagyni magam. – harapdáltam az ajkamat zavaromban.
Hümmögve bólogatott, miközben kortyolgatta a kávéját. Kerülte a szemkontaktust, amitől gyanakodni kezdtem.
- Konkrétan valamire emlékeznem kellene? – kérdeztem összehúzott szemekkel.
A kérdésem hallatán félrenyelte a kávéját, ami miatt köhögésben tört ki. Ezután ártatlan tekintettel, szorosan összezárt ajkakkal rázta a fejét hevesen.
- Nem, semmire. Nem.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá, hogy árulja el az igazat, azonban ő a padlót bámulta maga előtt. Letettem a bögrémet és lassú léptekkel elindultam felé.
- Clarke. – szólítottam halkan. Erre már felkapta a fejét és pupillái kitágultak, amikor meglátta, hogy közvetlenül előtte állok. – Mire kellene emlékeznem?
Tekintete a zöld szemeim között cikázott. Éreztem, hogy a közelségemtől gyorsabban kezdi venni a levegőt.
- Semmire. – felelte rekedtes hangon, de tudtam, hogy nem mond igazat. Még közelebb léptem hozzá, mire a bögréjét szorosan magához ölelte, mint egyfajta pajzsot. – Csak... Mondtál valamit, mielőtt kidőltél.
- Mit mondtam? – kérdeztem halkan, mialatt gyengéden kivettem a kezéből a kávét és félretettem. Egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust. Olyan közel álltam már hozzá, hogy láttam a kék íriszén levő apró, halványabb pontokat.
Nagyot nyelt. Láttam rajta, hogy nagyon küzd magával, elárulja-e vagy sem. Ajkai szétnyíltak és alig észrevehetően remegtek, mint aki fél kimondani. Amikor gyengéden megérintettem a karját, megadta magát.
- Azt, hogy szeretsz. – suttogta, de nem mert rám nézni közben.
A szívem kihagyott egy ütemet, a pánik a markába vette és megszorongatta. Megnyaltam a kiszáradt ajkaimat. Egy részem, amelyik hosszú-hosszú idő óta nem kötődött senkihez, azt üvöltötte, hogy meneküljek olyan messzire, amilyen messze csak tudok.
Azonban minden porcikám maradni akart. A félelem ellenére nem akartam máshol lenni, csak a szőke lánnyal. Rájöttem, hogy ideje beismernem neki és magamnak is: igaza van.
- És ha így van?
Olyan tekintettel nézett a szemembe, ami arról árulkodott, hogy nem meri elhinni a szavaimat. Nem hibáztattam mindazok után, ahogyan viselkedtem vele.
- Így van? – kérdezte bátortalanul, ám reménykedve.
A füle mögé tűrtem egy kósza tincset, miközben mélyen a szemébe néztem, ezzel is alátámasztva mondandóm súlyát:
- Halálra rémít a tudat, de azt hiszem mindig is így volt. – feleltem őszintén.
Kék szemeiből eltűnt mindenféle kétely, csak boldog csillogást láttam bennük. Szája fokozatosan széles mosolyra húzódott, amitől hirtelen még fiatalabbnak tűnt. Az arcomat gyengéden két keze közé fogta és közelebb hajolt hozzám.
- Soha többet ne merészelj ellökni magadtól, te önző nőszemély! Ígérd meg, hogy nem teszed! – kérlelt suttogóra fogva a hangját, mire lehunytam a szemeimet.
Mély levegőt vettem. Tudtam, hogy mivel jár az, ha ismét beengedem őt a világomba: el kell mondanom neki mindent. Ám Abbynek igaza volt, Clarke tényleg erős lány. Meg fog vele birkózni, bármit is hozzon az élet. Nem dönthettem helyette, még akkor sem, ha csak védeni akartam őt ezzel.
- Ígérem. – bólintottam.
A következő pillanatban már Clarke puha ajkait éreztem a sajátomon, ami még mindig ugyanolyan hatással volt a szívemre, lelkemre és testemre, mint a legutolsó alkalommal. Semmi nem változott azóta. Talán csak annyi, hogy ezúttal már nem csak azt tudtuk, hogy milyen együtt, hanem hogy milyen egymás nélkül. Ez pedig felerősítette bennünk az érzéseket.
Clarke átölelte a derekamat, amitől feljebb csúszott a combomon az ing, de nem törődtem vele. Egyedül csak az számított, hogy ajkai ismét az enyémet csókolták. A fejfájásomról és a sajgó porcikáimról is megfeledkeztem; Clarke volt az én orvosságom.
Amikor egy leheletnyire elhúzódott, hangja alig volt több suttogásnál, de minden egyes szót örökre elraktároztam a szívemben:
- Én is szeretlek.
Odabújt hozzám, én pedig magamhoz öleltem és hosszan megpusziltam a homlokát. Mindig is féltem ettől a szótól, ám az ő szájából olyan természetesnek hatott, mint a légzés.
Már egyetlen apró kis részem sem akart menekülni, csupán örökre beköltözni a lány szívébe.
- Már ideje volt!
A hang irányába néztünk és megláttuk a másnapos Lincolnt, aki a szintén kótyagos Octavia vállát ölelte át. Mindketten teljesen kábák voltak még, de mosoly játszott az arcukon.
- Örülünk nektek. – szólalt meg Octavia is. – Csak ne csesszétek el megint, mert még nézni is rossz volt a kínlódásotokat!
Mindannyian elnevettük magunkat. Clarke egy gyors puszit nyomott az arcomra, mielőtt a kávéfőzőhöz ment, hogy kávét töltsön a lestrapált párnak. Már hiányoztak ezek az apró, mégis jelentőségteljes gesztusok.
Ezután mindannyian komótosan megiszogattuk a kávénkat, mialatt a tegnap estéről beszélgettünk. Jókat szórakoztak rajtam, amiért alig emlékeztem valamire; ki is használták a helyzetet.
- De akkor is az volt a kedvencem, amikor az asztalon állva énekelted az I Don't Wanna Live Forever-t. – mondta Lincoln fapofával.
Valószínűleg elsápadhattam, mert Lincoln az asztalra borulva röhögött, Clarke és Octavia viszont próbálták nevetés nélkül kibírni, amit a javukra írtam. Ide-oda kapkodtam a fejem közöttük, mert nem akartam elhinni, hogy ezt tettem. Végül Clarke könyörült rajtam és megsimogatta a kezemet.
- Egy szavát se hidd el, csak szórakozik veled! – mosolygott rám féloldalasan.
Halálos pillantással büntettem a nevető fiút, akinek erre leolvadt az arcáról a mosoly. Még egy ideig piszkáltuk egymást, majd Clarke és én úgy döntöttünk, hogy segítünk nekik rendbe tenni a lakást. Nem volt szívünk őket magukra hagyni ebben a felfordulásban – bár én egy ideig tétováztam Lincoln kis tréfája után.
Körülbelül egy óránkba telt, mire nagyjából mindent feltakarítottunk és elpakoltunk.
- Na, megérte bulit tartanod? – tréfálkoztam a fiúval, amikor már a kabátomat vettem felfelé. Szerencsére meglett minden ruhám, bár alkoholtól bűzlöttek.
Lincoln nagy komolysággal bólintott.
- Határozottan igen. – felelte, mire meglepődve húztam fel a szemöldökömet.
Válaszképp csak mosolyogva Clarke felé biccentett, aki halk káromkodások közepette a bakancsával vesződött. Elmosolyodtam a látványtól, majd ez a mosoly még szélesebb lett, amikor rájöttem, hogy Lincoln mit akart mondani ezzel.
Újra egymásra találtunk.