Összetörve

20.

De ami otthon fogadott arra, nem számítottam volna...

Nagy nehezen az oldalamat szorítva odatántorogtam a bejárati ajtóig. Tudtam, hogy ezért apámnál túlságossan is kihúztam a gyufát, hisz már elmúlt éjfél és még csak most érek haza. És azt is tudtam, hogy behajtja rajtam azt a verést amit ígért. Már a gondolatra is beleremegett az egész testem. Foggalmam sincs mit tervez, kiszámíthatatlan az ilyenekben. De azt tudtam, hogy amit ma kapni fogok tőle az életem végéig visszakisért majd az álmaimba.  Sajnos nem mondhatom, hogy ilyen sokáig bent tartottak a suliban. Mert az hülyeség volna.  Várjunk a büdös picsába ezt nem hiszem el nekem ma délután elzáráson kellet volna lennem. Ó a francba ennek nem lessz jó vége. Ó te jó ég.
Remegő kézzel nyúltam a kilincsért. Még nem nyitottam ki, ahhoz túlságossan is remegett a kezem. Féltem. Nem voltam még felkészülve arra, hogy bemenjek az ajtón. Vettem egy fájdalmassan mély levegőt majd el számoltam háromig és szépen lassan lenyomtam a kilincset. Próbáltam csendben kinyitni az ajtót és belopakodni, hátha apám már alszik.  De valahogy nem jött össze mert akár mennyire is csendben próbáltam, nemigen sikerült. Amint kinyitottam a bejárati ajtót az csak úgy nyikorgott. Óriási hangzavart keltve a sötét éjszakában. Így hát már minden mindegy alapon beléptem az előszobába. Óvatossan levetettem a bakancsomat és elindultam a konyha irányába.
Amint beléptem oda megpillantottam apámat. Az egyik széken ült keresztbe tett karral. Előtte egy jókora wiskisüveg és egy pohár. Szerencsétlenségemre nagyon úgy tűnt, hogy vár valakire.. Az a valaki nem más mint én volnék. Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mintha most a halálomba sétáltam volna bele. Aminek egy része igaz is. Mert nem tudhatom, hogy most meddig fog elmenni. Még nem vett észre, hogy ott állok a konyhába, de jobb is így. Gondoltam megpróballok észrevétlenül eltűnni innét. De amint léptem egyet a padló egy nagyot roppant alattam. Mire az én drágalátos édesapám ijedten kapta fel a fejét. De amikor megpillantotta, hogy csak én vagyok az. Szélesen elvigyorodott és megszólalt.
-No csak Tylerkém, sikerült hazatalálnod? -kérdezte szórakozottan egy cseppnyi gúnnyal a hangjában.
Nem válaszoltam, mert nem tudtam mit kéne erre mondanom. Nem tudtam, hogy mi volna a helyes válasz. Így hát csak álltam ott előtte tanácstalanul lehajtott fejjel.
- AZ ISTEN BASSZA MEG TYLER!! MIÉRT NEM VÁLASZOLSZ HA KÉRDEZNEK? -üvöltötte, majd a kezében lévő poharat nekidobta a falnak. Ami hangos csörömpöléssel vágodott neki. Amire összerezzentem a szemeim újra könnybe lábadtak, majd szabad utat engedtem nekik.
Ez idő alatt folyamatossan remegtem a félelemtől.  Nagy szemekkel és elnyílt ajkakkal néztem az apró szilánkokat amik beborították szinte az egész padlót. Gondoltam ideje volna választ adni a kérdésére és megpróbáltam menteni a menthetetlent. Félve felé pillantottam és még mindíg a válaszomat várta. Nagyot nyeltem és belekezdtem.
-Aa suuliban megvertek. -szipogtam és vettem egy nagy levegőt és folytattam. -Ésh elájultam.. Először nem bírtam felkelni. Nagyon fájt mindenem, ès ezért sokáig tartott haza jönnöm.  -ez idő közben folyamatossan potyogtak a könnyeim. Megállás nélkül. 
Mikor elmeséltem neki a szín tiszta igazságot, hogy miert csak ékfélkor toppanok be a házba. (Na jó azér az elzárást nem említettem.) Mikor befelyeztem egy mélyről jövő kacajt hallatott. Jóízűen nevetett.  Ami engem nagyon meglepett a szemeimet tágra nyitottam és nagy szemekkel fürkésztem az arcát és még levegőt is elfelejtettem venni.
Majd hirtelen felált és az erei kidagadtak a nyakán és elkezdett odalépkedni hozzám. Én meg lefagytam megse bírtam mozdulni, pedig megpróbálhattam volna elfutni. Vagy valami... Az ilyes fajta félelem még nemigazán fordult elő velem. Mintha ragasztóval odaragasztottak volna a padlóhoz. Apám egyre kötelebb és közelebb ért hozzám. Mikor  elém ért teljes erejéből nekilökött a falnak. Amire egy nagyot nyekkentem. Apám szemei vérben úsztak. Még mindíg a falnál tartott. Odaszorított. A kezeivel a fejem fölött erőssen szorította a karomat. Érzem ebből lila foltok lesznek, a már így is csúnya testemen.
-JOBB HAZUGSÁGOT NEM TUDTAL VOLNA KITALÁLNI? TE SEMMIREKELLŐ! TE SZARHÁZI!-üvöltött, majd elengedte a kezemet a fejem fölött. De éreztem, hogy ezzel még nincs vége.. Az erős óriási nagy tenyereit a nyakamhoz tette és megszólalt.
-Na most mond meg szépen, hogy hol voltál, és akkor talán nem fog annyira ez fájni! -a wiskys lehelletéből sugárzott a gúny és a felőnyös dominancia.
-A az i igazat mondtam. -suttogtam nagyon, nagyon halkan. De úgy hogy ő is halja.
-BASSZA MEG TYLER! NEM ELÉG, HOGY HAZUDOZOL, DE MÉG A KEGYELMEMÉRT SE MONDASZ IGAZAT. -torkaszakdtából kiabálta. Majd az egyik kezét levéve rólam a falba ütött. A könnyeim csak úgy záporoztak. Minta dézsából öntötték volna őket. Úgy látszik ezzel nagyon feldühítettem.... de most szerintem tök mindegy, hogy mit mondtam volna. Így se úgy se hitte volna el.
-NO MAJD ÉN MEGMUTATOM NEKED! ÚGY MEGVERLEK, HOGY MEG LÁBRA SE FOGSZ TUDNI ÁLLNI!-kiabálta.
-És majd síkítva fogod kérni, hogy hadjam abba. Úgy fogsz bömbölni mint egy kisbaba akinek hiányzik az anyucija.Engem már az sem érdekel hogyha a saját taknyodba fulladsz meg. -a mondat végét már csak egy cseppnyi gúnnyal megfűszerezve idegessen sziszegte a fogai között.
Majd hirtelen a semmiből, gyomorszályon vágott. A kínzó fájdalomnak köszönhetően megszédültem és már csak arra eszméllek fel, hogy a padlón vagyok. Gyorsan összekuporodtam, hogy a többi ütésre vagy rúgásra amire készül ne a fejemet találja el. A könnyeim  megállithatatlanul csurogtak le az arcomról.
És hát igen, úgy is lett ahogy azt gondoltam. Teljes erejéből elkezdett rugdosni. A rúgásait igyekezett a bordáimra és a már így is fájó porcikáimra mérni. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, de nem, nem szerezhetem meg neki azt az örömöt. Ha egy valamit megtanultam az évek során akkor az az, hogy fogjam be a pofám,és maradj csöndbe mert mégjobban fog fájni és, hogy még több ideig tart. De a fájdalomnak is van határa amikor nem bírod. És kénytelen vagy könyörögni neki, hogy hadja abba. Csak most az a kérdés, hogy meddig képes elmenni? Ezek a gondolatok jártak a fejembe. Kibírom. Ki kell bírnom. A rúgásai egyre erősödtek és erősödtek. És e-közben folyamatossan kiabált. Valami ilyesmiket. -TE BÜDÖS SENKIHÁZI! TE HÁLÁTLAN FATTYÚ! -csak hangfoszlányokat hallottam, mert a égető fájdalom ami a testemet érte a mai nap folyamán az leírhatatlan. Érzem, hogy szédülök. Forog velem a világ. De nem. Még nem. Még nem most van az a pillanat, hogy elájuljak. Már nem érdekel a fájdalom. Pedig most üvölteni tudnák. Feladom. Üssön csak ha ez neki örömet okoz.

~Sziaszok itt is volna a 20.rész.🌟és ✏. Ne aggódjatok itt még nincs vége. A következő részben óriási bántalmazásnak lessz kitéve a főszereplőnk. ~