F*ck it teacher!

24.Rész/2

Szörnyű érzés volt hallani az elmúltakat. Több hónap telt el, de úgy tűnik, hogy csak az én fejemben pörögtek a mindennapok. Miután magamra hagytak a kórteremben nem bírtam tovább, a szememből patakokban kezdtek hullani a sós cseppek s bőgni kezdtem. Mégis hogy történhetett ez meg velem? A kezeimre tekintettem, amik remegtek az idegtől, s itt-ott lilás foltok borították. Már nagyon idegesített a folyamatos pittyegés, ezért egy mozdulattal téptem le magamról a kis tapaszokat, hogy aztán jó messzire vágjam magamtól s tovább sírjak. Magam elé meredtem, szemeim előtti könnyfátyoltól szinte semmit nem láttam. Aztán az ajtó nyílt, de ügyet sem vetettem a bejövő emberre, csak mikor a nyakamba borult s megéreztem illatát. Rachel. Lassan emeltem fejem felé. Arca pirospozsgás volt, szemei be voltak dagadva s dörzsölgette, hogy az utolsó könnycseppjeit elmorzsolja onnét.

-Ne haragudj rám Mel, az én hibám. Nem kellett volna magadra hagyjalak.-szorította meg kicsi kacsóm. Másik kezemet ráhelyeztem az övére.

-Nem a te hibád, erre még csak ne is gondolj.-ráztam fejem, majd egy halovány mosolyt küldtem felé s lenéztem a hófehér takaróra.

-A srácok is itt vannak. Behívjam őket?-kérdezte pár perc néma csend után. Apró bólintásom után pedig már szaladt is. Nem sokkal később két magas alak lépte át a küszöböt aggódó arckifejezésel. Aaron a bal oldalamhoz ült, Will pedig csak ácsorgott az ágy előtt s úgy méregetett egy virágcsokorral kezében. Jól esett, hogy itt vannak mellettem mindig, hogy számíthatok rájuk a legnehezebb időszakokban is. Ha nem is teljesen, de megnyugodtam.

-Ezt neked hoztuk.-mutatta fel a kezében lévő feher rózsákat, ami a kedvencem mind közül.

-Aranyosak vagytok.-hálásan néztem Will-re, majd Aaron-ra. Előbbi emberke belerakta egy vázába az ajándékom, majd Rachel vállaira helyezte kezét, aki a jobb oldalamnál foglalt helyet.

**
Rengeteg ideig beszélgettünk s először nevettem fel aznap. Aztán minden örömöm tovaszállt, mikor a szüleim megjelentek. Azt vártam, hogy mikor ordítják le a fejem, hogy mikor kezdenek el szekálni a ballépésem miatt. Ez meg is történt. Anyám rosszalló pillantásait küldte felém s úgy magyarázott a szökésem következményeiről, apám inkább meg sem szólalt. Pedig láttam rajta, hogy bármikor robbanhat. Borzalmas szülők voltak. Elvárták tőlem a rangjukhoz méltó viselkedést, a jegyeim alapján ítéltek meg és úgy adtak büntetést vagy éppen semmit, csak magamra hagytak. Egyedül a barátaim voltak azok, akik sosem ítéltek el, pedig a szülők dolga lenne elsősorban, hogy védjék a gyereküket a széltől is, hogy támogassák, hogy bíztassák az álmaik elérésében. Egy valamit azért mégis köszönhetek nekik, mégpedig az életem, és ezért küzdhetek azért, amiért megéri számomra. Büszke vagyok arra, hogy sosem hagytam magam befolyásolni s mint mondottam, nem bántam meg egyszer sem azt, hogy néha kikapcsolódhattam a szavaik ellenére. Talán a legmakacsabb lány voltam ezen a világon. A barátaim pedig pont így szerettek és elfogadtak. Nekem ezek után csak ők maradtak. S más időket kezdtünk járni a gimnázium után. Ami sokkal egyszerűbben ment, miután megtudtam, hogy a kórházban töltött, hónapokon át tartó eszméletvesztésem következtében a fejemben zajló események jó nagy része valójában az elmém legsötétebb és legmélyebben eldugott érzelmeim együttes hatására alakultak ki. Mintha rémálom lett volna, amit akkor "átéltem;' Azaz a való életben más volt a helyzet.

The End