Elfojtott emlékek 《Larry Stylinson》 Befejezett

Epilógus

Louis Tomlinson pov.

Lassan próbálgattam kinyitni a szemeim, ám a fehér fény mindig elvakított. Miután sikerült kinyitnom a szemeim, egy férfi jött oda hozzám. Levette a lélegeztető maszkom, és hirtelen szinte megszédültem a magamtól valólélegzéstől.

- Hogy van, Mr. Tomlinson?

- Megvagyok. –motyogtam

- Mr. Tomlinson, kérem, ne ijedjen meg, de már majdnem több mint egy hónapja kómában volt. Mire emlékszik a történtekből?

- Semmire. –sóhajtottam.

- Önt elütötte egy autó.- jelentette ki.

- Miért vagyok még életben?

- Önnek nagyon erős lelke van, Mr. Tomlinson. – bólintottam, majd az orvos kiment. Egy göndör, barna hajú férfi jött be hozzám. Zokogva ugrott a nyakamba.

- Louis, én annyira sajnálom! Az egész csak egy félreértés volt! Szeretlek! – hallgattam amint a nyakhajlatomba zokog. Vörös ínhártyája miatt smaragd szempárja szinte világított. Gyönyörű látvány volt. Hosszan és szorosan ölelt magához. Egy idő után, amikor abba hagyta a zokogást, eltoltam magamtól és feltettem a kérdést, ami már jó ideje foglalkoztatott.

- Te ki vagy? – kérdeztem a göndört, akinek ismét folyni kezdtek a könnyei. A férfi távozott.

Szememből a cseppek csendesen hullnak alá. Lassan végig folynak szinte hófehér bőrömön. Térdeim felhúzva s magam által átölelve ülök az ágyon. Egy idegen ágyon. Csendesen zokogok. Valami marja a bensőm. Valami kellemetlen érzés. Kellemetlen emlék. Egy emlék, melyre hiába is próbálnék visszaemlékezni. Mélyen magamba temettem, egy csomó más emlékkel együtt. Az orvosok ezeket elfojtott emlékeknek nevezik.