Made In Mochiintheair

Number - Barbi

Linkin Park - Numb

Tessék cica❤! user02478300

Stílus: Depis(?) Mivel a zene tartalma is olyan.(ezaz fogalmazás(!)

Kicsiny faluban kezdtem életem, gondtalan, mégis gondterhelten. Valami mindig is bennem volt, ami nyomta a lelkem. Csecsemőből lettem gyermek, rengeteg játszótárssal, kiket akkor még barátnak neveztem. Könnyen elvicceltük, azt mikor megharagudtunk egymásra. Egy egyszerű kéz mozdulattal intettünk a "barátságunknak" búcsút és könnyen hoztuk egyenesbe kapcsolatunkat. Voltam szerelmes, szőke hercegekbe, akikkel a csúszda alatt tartottuk meg a házasságkötést, cukorból készült gyűrűkkel. Majd egyre csak közeledett a nap, amikor búcsút kellett vennem csoporttársaimtól.

Az első napokban még boldogan jártam suliba, mintha csak egy kalandor lettem volna. Majd kezdte mindenki kimutatni a foga fehérjét. Egyik percen még boldog voltam, majd az évekkel egyre csak kiutáltak a közösségből. Nem értettem mi volt ez az egész. Miért pont én voltam az, kit kevésbé szerettek? Egyáltalán miért nem lehetett csak úgy lenni? Olyan nagy kérés lett volna hagyni, hogy legalább az ebédszünetekben ne kelljen egyedül mennem a menzára?

Akkor még nem is tudtam arról a szóról, amibe beleestem. Sokat veszekedtem otthon a szüleimmel, mert egyre csak feszültebb lettem az iskolának hála. Már közel sem jártam olyan nagy vággyal az iskolába, otthon akartam maradni, elbújni a szobám sarkába, egy takaró alá.

Egy napon videókat böngésztem az interneten, amikor véletlenül megnyitottam egy hirdetést. Egy másik felületre léptem át, amin valami számláló pörögni kezdett. Regisztráltam, majd kezdetét vette egy újabb időszak. A véletlen talált oldal egy játékhoz vezetett, ami rabul ejtett. Alig vártam minden nap, hogy kicsengessenek utolsó óráról és hazajöhessek, hogy aztán szobámba zárkózva szórakozhassak a virtuális világban. Mivel senki sem tudta ki is vagyok, így könnyen beszélgethettem bárkivel. Hétvégente fel sem álltam a gépem kijelzőjének fénye elől.

Egyszer úgy éreztem, hogy végre bízhatok valakiben. Elmondtam neki mindent magamról és azt hiszem, egyre komolyabb lett a kapcsolatom vele. Az iskolában mást sem csináltam, csak vele chateltem. Otthon pedig együtt játszottunk. Ő borzalmasan kedves volt velem, én pedig csak úgy írtam neki, érzelem mentesen és komoran. Órák közti szünetekben ismét rákaptak az osztálytársaim arra, hogy én legyek az a tárgy, amivel ők kedvükre játszhatnak. Csakhogy ez egy oldalú volt, én kicsit sem élveztem. Már annak is örültem, ha becsengettek órára, addig se bántottak. Ám volt olyan, hogy még a tanár is szúrós szemmel nézett és megjegyzéseket tett arra, hogy képtelen voltam mosolyogni, amikor mindenki más nevetett.

Ez volt az a pont, amikor kezdett tudatosulni bennem az, ami már az iskola elejétől fogva a markában tartott. A depresszió. Csak el akartam tűnni mindenki szeme elől, volt hogy az öngyilkosság is megfordult a fejemben. Véget akartam vetni ennek az egésznek. Az is fájt, hogy virtuális legjobb barátom, nem lehetett mellettem. Mintha csak kihagyott volna szívem, mikor nem tudtam vele beszélni valami oknál fogva.

Egyre több ismeretlen írt rám. Félve írtam vissza nekik, talán jobb lett volna, ha semmit nem válaszolok. Még csak köszönnöm sem kellett volna nekik. Mind akartak valamit és nyomultak. Képtelen voltam megtenni azt, amit ugyan nem mondtak ki, de mégis vártak. Nem tudtam megtenni, hisz nem volt semmi, ami rávitt volna. Hisz én csak egy érzéketlen fiatal voltam. Többször is eszembe juttatták, hogy mekkora egy szerencsétlen vagyok és sosem leszek boldog. Nem kértem senkitől sem!

Következett az újabb időszak. Középiskolás lettem. Bár ne éltem volna meg ezt, de nem tudtam magára hagyni valakit. Érte akartam élni, mert megígértük egymásnak, hogy nem lesz olyan hogy magány. Talán mégsem voltam olyan érzéketlen.
Mivel olyan suliba mentem, amit nem választottak az osztályból, úgy tekintettem az egészre, mintha az élet egy új esélyt adott volna nekem. Próbáltam ismerkedni, valahol legbelül még reménykedtem abban, hogy minden más lesz. Még abban is hittem, hogy itt majd eltalál cupido nyila. Hogy milyen naiv voltam. Emellett otthon is elfajultak a dolgok. A családommal sem volt felhőtlen az életem.

Egyetlen egy emberre számíthattam, de ő is távol volt tőlem, több értelemben is. Volt egy fal, amely a lelkünket nem engedte közel egymáshoz. Ezt az áttörhetetlen létesítményt a közösség vonta körém. Volt egy nap, hogy végre lehetőségem volt megérinteni. Ez volt az a pont, amikor valami melegség futott rajtam végig és a fal, mi oly keményen kitartott, kezdett ledőlni.

Érzéketlen maradtam mindennel és mindenkivel, egy személy kivételével. Esélyek, több tíz helyszín, több száz ember, több ezer lehetőség, de nekem mégis ez jutott az életemben. S lettem az érzéketlen(numb).