Made In Mochiintheair

Never ever - Jimin [2/2]

Got7 - Never ever

Xandra2003 kérésére

Stílus: Romantikus

A boy in luv folytatása

Úgy tett, mintha semmi sem történt volna, iskolában padtársat váltott és órák után egyedül kell hazamennem. Gondoltam, hogy valami hasonló lesz, miután őszintén közlöm vele az érzéseim, de gyerekesnek gondolom már, amit csinál.

Mindezek ellenére borzalmasan hiányzik.

Reggel eldöntöttem, hogy ha ma továbbra is levegőnek néz, akkor suli után újra tartok egy rövid beszédet. Tudni akarom, hogy mi van vele és azt is, hogy mi volt, mikor nem voltam.

Én elsőként érkezem a termünkbe, ő pedig utolsónak. Mióta nem beszélünk, azóta szokott rá, hogy ilyen későn érjen be. Talán azért, hogy addig se kell egy levegőt szívnia velem.

Az egyik órán megkaptuk a feladatainkat, amit csoport munkában kellett megcsinálnunk.
- Na, és ti mit gondoltok? - fordul felénk az egyik lány osztálytársam. Szóra nyitom a számat, de nem tudok hangokat kiadni, mert ő ledarálja az egészet, ami bennem is megfogalmazódott.
- Ez nem rossz ötlet! - feleli mosolyogva a lány, majd rám néz kék szemeivel. Próbálom elkapni tekintetem róla, de érzem, hogy továbbra is engem bámul. - Jimin, te is egyetértesz? - ül át mellém a kék szemű lány.
Válaszul csak biccentek és rámosolygok, hogy ne érezze azt, hogy miatta vagyok ilyen feszült. Mivel a velem szemben ülő lány az, aki ilyenné tesz.
- Jó, akkor ez lesz - bök meg gyengéden a mellettem ülő lány, halvány pirral az arcán.
Sosem voltam az osztály része, de ez a lány mégis úgy mered rám most, mintha egy isten lennék.
Ő is észrevette, hogy milyen imádattal néz rám a kék szemű és szemei szikrákat szór ránk, majd csak úgy felpattan és rosszullétre hivatkozva hagyja el a termet.
Mivel óra végére sem tér vissza, ezért a tanárunk utána küldi az engem vizslató lányt, hogy nézze meg mi van vele.
Rosszat sejtek, nem kellene most neki mennie, mert miatta tűnt el.
A padon dobolva, idegesen várom, hogy végre kicsengessenek és megnézhessem, mi történik a falakon kívül a lánnyal, ki képes volt magához láncolni.

Szól a csengő, ceruza a padra én pedig ki megkeresni a két kószálót.
Legutóbb mikor kiborult, akkor is a lány WC-ben hagyta, hogy elárasszák könnyei a mosdót. Most is odaindulok. Ám sírás helyett, most kiabálás hallatszik.
Berontok, majd a két kiabáló lány közé állok. Úgy feszülnek egymásnak, mint két viaskodó kiskakas. Úgy érzem, mintha rajtam veszekednének.
Nem sokkal később, miután a kék szeműt kitessékeltem, a lány elmondta, hogy jól gondolom.
- Hagyj! Te is ugyanolyan vagy, mint a többi fiú! - ordítja arcomba. Próbálom közelebb húzni magamhoz, hogy testemmel adjak neki nyugtató ölelést, de folyton ellök magától.
- Mit értesz azon, hogy többi fiú? Ha nem mondasz el mindent, akkor nem tudok segíteni! - tárom szét karjaimat.
- Nem kell, hogy segíts! - esik össze, homlokát alig pár centi választotta el a földtől, de sikerül vállait megragadnom még mielőtt megtörtént volna a becsapódás.
Csillogó szemekkel néz rám, mintha csak megköszönné. Nem azt, hogy elkaptam, hanem azt, hogy itt voltam.
- Az előző iskolában beleszerettem egy fiúba, aki kihasznált és olyanokat terjesztett rólam, amit el sem követtem. Még mielőtt elkezdtem volna járni vele, legjobb barátok lettünk, de mindent elrontottam, amikor szerelmet vallottam neki - kezd bele karjaim közt. - Ezért távolodok el tőled! Félek!
- De az egy másik fiú volt, aki jól tudta, hogy nem érdemel meg téged - döntöm homlokomat az övéhez. - Ne haragudj rám! - suttogom orra alá.
- Most miért kérsz bocsánatot? - kapja el fejét és értetlenül bámul szemeimbe.
- Mert nem voltam ott veled, amikor ez történt - helyezem vissza fejemet ismét az övéhez. - De most már itt vagyok és soha többé nem hagylak magadra.
Már nem csak homlokom érte övét, de orrunk hegye is találkozott egymáséval.
- Miért várakoztattál meg? - kérdezte halkan, szipogva.
- Mert túl sokáig voltam elveszve. Hirtelen csak úgy, mintha leestél volna az égből - jöttél és elraboltad a szívem. Kimondanám, de előtted szégyenlős vagyok.
- Szeretnék valamit kérni - húzódik el ismét. Annyira ügyesen szakít félbe folyton. Már azt hittem pedig, hogy képes vagyok hozzáérinteni a számat. - Kössünk szerződést Park Jimin!
- Miféle szerződést?
- Te beleírod a te szívedbe a kezdőbetűim én pedig az enyémbe a tiédet! - feleli eltökélten.
- Ez mire jó?
- Ne hezitálj, csak csináld!
- És mégis hogyan képzeled azt, hogy belevésem a szívembe?
- Figyelj! - felmutatta mutatóujját, majd lassan rajzolni kezdett mellkasán ujjával. - Kész vagyok, most te jössz!
Annyira őrült ez a lány.
Megcsinálom ugyanazt, amit ő is, aztán széttárom karjaimat, jelezve hogy kész vagyok.
Mindenféle készülődés nélkül fogja magát és karjaim közé ugrik.
- Én a tiéd, te az enyém! (Woh)
Ugyan képtelen vagyok arra, hogy száját megtaláljam ajkammal a nagy örvendezésben, de sikeresen adok arcára egy puszit, amiért megajándékoz egy ütéssel.
- Ne lopkodj olyat, amit én nem adok neked!
- Bocsánat hercegnő, többet nem fordul elő!

Pár hónappal később még mindig tart a kapcsolatunk és sosem voltam még ilyen boldog. Az idő gyorsan repül, az időjárás is változik. Már a tél végén járunk, amikor kesztyűs kezei közé rejtem enyémet és így sétálunk az iskolába. Eszembe jutott egy dátum, ami sosem tartozott azok közé, amit én bármikor is észben tartottam. Ám most, hogy rátaláltam erre a bolond lányra, fontos lett a valentin nap.
- Áu! - jajdultam fel az utcánk végén.
- Mi történt? - nézett szemeimbe ijedten.
- Valami megszúrt - kicipzároltam a kabátomat és benyúltam felsőm alá, amiből kihúztam egy piros papír szivet. - Ez a tied! - adtam kezébe.
Levette kesztyűjét egyik kezéről és kinyította a papírkát. A monogramom volt benne.
"P. J."
- Ezt meg miért kaptam?
- Mert ma van valentin nap!
- Hogy mi?
Lassan elfordulok tőle és hangos csattanás közepette érintem tenyeremet a fejemhez. Bolond lány.

CicAlexa a tied folytija^^