Vasmarok 1. fejezet

4. Fejezet Matthew

Richard, az apánk.
Sosem szeretett minket. De nem érdekelt. Itt volt nekem anyánk, meg az öcsém. De az ilyen estéket gyűlöltem.
A lépcső tetején úgy állt, mintha mi mit sem számítanánk. Mintha férgek lennénk, amik csak a kárt okozzák.
- Rosz példát mutatsz testvérednek Manson. Azt hittem már elbeszélgettünk párszor az ilyen kései megjelenésről, nem de bár?
Elmosolyodtam.
Nem tudom honnan jött ez a nagy bátorság. Csak néztem a kertitörpe nagyságú apámat, aki mérete ellenére azt hitte felettünk állt, és majd elröhögtem magam.
- Talán azon beszélgetésekre célzol, min bemutattál minden eggyes bőr övednek?
- Hogy merészeled? - tört ki az apám, és elöttem termett.
Még mindig mosolyogtam. Egy fejjel nagyobb voltam nála.
- Nem lakom többet itt. Szidd a bátyjaimat. A drága talpnyalóidat. Én itt befejeztem.
Az ajtó felé indultam, amikor ütést éreztem a bordáim között.
Az ilyen ütéstől mindig a földre rogytam, de most... mintha meg sem éreztem volna.
Megfordultam.
A két báttyám és az anyám is már ébren volt, és a lépcső tetejéről figyelték az eseményeket.
Ránéztem apámra.
Zihált. Izuatságcseppek gurultak le a homlokán és zavarodottan bámult rám.
Az öklét szorongatta, ami vörös volt a vértől.
Csörgedezést hallottam. Hangosan. Mintha a fülem mellett menne el a hang.
Egy vércsepp pottyant le apám kezéről amit ilyesztően hallottam földre érkezni.
Mintha eluralkodott volna rajtam valami, amit nem tuttam megállítani. Nekitámattam az apámnak, és belemélyesztettem a fogaim a húsába.
Édes, mámoros érzés futott végig a testemen, mintha szexelnék. Csak ez szilárdabb és andalítóbb érzés volt.
Számat ellepte vér, ami végül lecsúszott a torkomon, és mámoros érzésbe ringatott.
Többet akartam. Sokkal többet.
Hirtelen a lépcső tetejen találtam magam, ahol letaszítottam az egyik fivéremet a földre és a torkának estem.
Más íze volt. Nem tudom megfogalmazni, de más íze volt.
Az idősebbik bátyám jött, aki megszorult a lépcső korlátjánál.
Megnyaltam a szám szélét, ő pedig hirtelen átesett az alacsony korláton, és a társalgóba zuhant.
Már nem éreztem a szívverését.
Anyám fele fordultam, aki nem mozdult.
Csak a szája nyílt, de tompa és halk hangjából nem értettem semmit.
És nem érdekelt mit mondott.
Akit a világon a legjobban szerettem.
Igaz a mondás: Azokat bántjuk a legjobban, akiket a legjobban szeretünk.
Kiszipolyoztam minden csepp vért az ereiből. És nem akartam leállni. Ez volt benne a legszörnyűbb.
Láttam, ahogy kialszik a feny a szemeiben. Ernyett labai összecsuklanak, majd lezuhan a lépcsőn, végül Michael mellett ér földet.
Az öcsém nem menekült. Csak azt kiálltotta:
- Mit tett ellened anyánk?!
Megindultam felé. Minden lépcsön megreccsent súlyom alatt a deszka. Csak az ereiben lüktető vér hangjára koncentráltam.
Az öcsém nyitotta volna a száját, de én rátámadtam.
Rugott, karmolt, és majdnem leharapta a gyűrűs ujjamat, ami pár másodperc alatt be is fort.
Dühös voltam. Az életre, az apámra, a ribancra, aki ezt tette velem.
Egy reccsenés ébresztett fel a dührohamomból.
Michael feje oldalra dőlt, majd elernyedve a földre zuhant.
Én pedig egyedül maradtam a házban, ahova már senki nem kötött. Csak a rosz emlékek és a halál kénköves bűze.